Jelen írásom egy olyan korszakban született, melybe beilleszkednem sosem sikerült, elfogadnom azt pedig meg sem fordult a fejemben.
Abban a szerencsés vagy szerencsétlennek mondott korszakban
születtem, mely számos nagy „fordulópontot” rejtett magában. Akár a század-,
ezredforduló megélésére gondolok, akár a jelentősebb politikai, társadalmi
fordulatok jutnak eszembe, bizton állíthatom, hogy tanúja voltam mindennek.
Eszmék, ideák bukásainak és születéseinek is részese vagyok.
Tinédzserkoromban megéltem azt a korszakot, amelyet ma sokan
csak átkosként emlegetnek, miközben arcukról az árulkodik, hogy a lelkük
legmélyén úgy tartják, nem is volt az annyira átkos.
Kinyíltak a kapuk, falak omlottak le, s miközben látszólag Kelet
és Nyugat egymás karjaiba omlott – titkolt vággyal, hogy „úgysem tart ez
sokáig” –, abban reménykedtek, hogy hamarosan újra egymás fején taposva, a
csúcsra juthatnak fel.
