Torzuló személyiségek az online térben

MEGJELENT A KÖRMENDI FIGYELŐ KÖNYVEK 22. SZÁMA

A Körmendi Figyelőben megjelent az online térhez kötődő társadalomkritikám, köszönet érte a Körmendi Kulturális Műhelynek!

Torzuló személyiségek az online térben

Az internet és a közösségi oldalak elterjedésével egy különleges deformáció ütötte fel a fejét az emberek viselkedéskultúrájában.

Az egyéneknek lehetőségük van arra, hogy különböző profilokat hozzanak létre a közösségi platformokon, melyeket aztán saját kényük-kedvük szerint alakíthatnak. Bár vannak arra törekvések, hogy bizonyos keretek közé szorítsák az adatlapok kitöltőit, elkerülvén az álprofilok létrejöttét, de valójában bárki bármikor olyan profilt hozhat létre, amely köszönőviszonyban sincs a valós személyiségével.

Így fordulhat elő az ezzel járó visszásság, hogy a közösségi oldalon ismerősnek titulált személyeket nem ismerjük fel, amikor az utcán szembejönnek velünk, hisz az általuk használt profilképek vagy bármilyen más fotók, amelyeket megosztanak önmagukról, és bevésődnek az elménkbe a hírfolyamok görgetésének következményeként, egyáltalán nem hasonlítanak – a különböző filterek használata miatt – a valós személyre. Az úr vagy hölgy valójában nem ránctalan, nem sovány stb., vagy egyenesen lepukkant állapotban leledzik a virtuális világon túl. Ez leginkább mosolygásra késztetheti az embert, de ha a dolgok mögé nézünk, akkor el kell ismernünk, hogy bizony ezek az emberek komoly önismereti problémákkal küzdhetnek, életük torz bemutatása a virtuális világban létrehoz egy teljesen más személyiséget, amit akár skizofrénia is kísérhet, mely kihathat a való világra. Létrejöhet a kettős személyiség, sőt, egyes személyek még arra is képesek, hogy – önmagukat elfedve többféle indokból – akár tucatszám létrehozzanak különböző profilokat, így akár tucatnyi álszemélyiséget is ölthetnek. Ez azért már nem annyira megmosolyogtató.

Ezekkel az úgynevezett álprofilokkal azután arctalanul beszivároghatnak bármely internetes csoportba és oldalra, majd megkezdhetik kártékony, aljas munkájukat, és unos-untalan bomlasztják a közösséget. Arc és név nélkül álbiztonságban érzik önmagukat, pillanatok alatt képesek eljutni saját lelkük legundorítóbb és legaljasabb bugyraiba, majd mindezt rázúdítják az internet népére. Ám stílusuk, szófordulataik hamar lebuktathatják őket azok előtt, akik nemcsak olvasnak, hanem figyelnek és értelmeznek is. Aki igazán alapos, akár a valódi személy profilját is könnyen megtalálhatja, ahol legtöbb esetben ellentétesen viselkedik, nem úgy, mint az arctalan profillal. Ezeket az egyéneket trollnak nevezik, kártékony munkájukat pedig trollkodásnak. Megfigyelhető, hogy a virtuális világban felvett személyiségjegyek és a trollkodások előbb-utóbb átíródnak a való világba is. Ezek a személyek azok, akik a virtuális teret elhagyva éppúgy bomlasztják a közösségeket, direkt kötekednek, beszólogatnak a kollégáknak, barátoknak, rokonoknak, ezzel elégítve ki önmagukat.

A közösségi oldalak lehetőséget adnak arra is, hogy az egyének különböző emodzsikat, azaz piktogramokat és hangulatjeleket használjanak érzelmeik kimutatására, de akár tárgyak, helyek, állatok, időjárási viszonyok stb. is különböző jelekkel helyettesíthetők egy-egy poszt írásakor vagy mások által közzétett bejegyzések véleményezésére. Igen gyakoriak a lájkok, szívecskék, síró arcok, még a hányást imitáló fejecskék is. A társadalom jó részét megszédíti a posztolásnak és a hozzászólásoknak a lehetősége, mélyen legbelül pedig a reakciógomb kihasználása. Azaz minél több virtuális emodzsi begyűjtése.

Mikor az ember az internet segítségével éppen a virtuális életét éli, sokszor teljesen megfeledkezik a való világról, a saját, valós személyiségéről. Jóval könnyebben, bátrabban reagál egy-egy történésre, ezzel akaratlanul is sokkal mélyebb személyiségjegyeket tesz közszemlére, melyeket a való világban lehet, hogy inkább megpróbálna elfedni. Például egy valójában csendes, visszahúzódó személyt, aki a környezetében ritkán meri felvállalni a véleményét, előfordulhat, hogy a virtuális világ adta „biztonságérzet” annyira megrészegíti, hogy az interneten – megfeledkezve önmaga tényleges képességeiről – egy igazi megmondóemberré avanzsál. Megteheti, hisz szavai valós súlyát egyáltalán nem érzékeli. Mondhatni, teljes lelki nyugalommal vagy éppen felspannolt állapotban úgy elküld mindenkit melegebb éghajlatra, hogy közben a szeme se rebben, miközben ha a való világban tenné meg ugyanezt, előfordulhatna, hogy véleménykinyilvánítását jókora pofon követné. A virtuális világ olyan ál-személyiségjegyeket is létrehozhat, melyek által az egyén való világában is megkezdődik a torzulás.

Egyre gyakrabban megfigyelhető, hogy az emberek személyesen vagy telefonon keresztül is a virtuális világ flegmaságával nyilvánulnak meg. Elmaradnak a köszönések, kérések, a legalapvetőbb tisztelet megadása a másik személy irányába. Ráadásul az internet adta „gyorsaság” egyre többeket késztet arra, hogy mindent felgyorsítsanak maguk körül a való világban is. Már nem az élmény minél mélyebb megélése a cél, hanem sok esetben előtérbe kerül ezeknek az élményeknek a „szétkürtölése”. Már nem számít, milyen nap van, és az sem, hogy hány óra, csak az információ sebessége a lényeg.

A szomorú ebben az egészben az, hogy a zömében teljesen felesleges információk halmaza gyakran szinte teljesen ellehetetleníti az értékes információk áramlását. És azzal is szembesülnünk kell, hogy valójában a személyek egyáltalán nem is kíváncsiak magára az információra, pusztán arra, hogy az információ továbbadásával vagy véleményezésével minél több reakciót tudjanak kicsikarni a virtuális térben tartózkodó többi emberből.

Így mind inkább azzal kell szembesülünk, hogy a virtuális világ átíródni látszik a valóságba. A személyek legmélyebb személyiségjegyei tárulnak fel. Megmutatkozik a naivság éppúgy, mint a rosszindulat, az okoskodó, aki Google nélkül a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezik, de a legijesztőbb talán az, hogy a virtuális tér ezen lakói mindeközben azt gondolják, hogy tájékozott emberek. A legnagyobb problémát pedig az okozza, hogy egy idő után képtelenek szétválasztani a virtuális és a való világot. Mindeközben divattá vált „felébredettnek” látszani. Hibáztatni a médiát mindenért, miközben még azt sem ismerik fel, hogy ők maguk is a média résztvevői.

A személyiségtípusok az emberek kategorizálását szolgálják pszichológiai szempontból. Ha megértjük és felismerjük a személyiségtípusok közötti különbségeket, jobban megérthetjük az emberek egymással való kommunikációját és a környezetünk viselkedése mögötti indítékokat. Mindegyik személyiségtípusra más-más viselkedésforma jellemző, és mindegyikhez bizonyos jellemvonások köthetők.

Nem kívánok bővebben kitérni a különböző és sokszínű személyiségtípusok elemzésére, pusztán az észrevételemet szeretném megosztani a kétségbeejtő valóságról.

A virtuális világban kialakított, legtöbb esetben torz valóságot mutató személyek viselkedése átíródni látszik az általunk meghatározott valóságba, melynek következményeként trollinvázióra számíthatunk. Egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy az emberiség egyik része valamilyen rózsaszínű felhőn lebegve ébredezik, míg a másik része sötét erőket mozgatva bombázza őket. A valóság pedig ennél sokkal egyszerűbb.

Amilyen az adjonisten, épp olyan a fogadjisten. Azaz ne lepődjünk meg azon, ha a virtuális énünk viselkedése átíródik a való életbe, és ha valakit negatívan minősítünk a véleményünkkel vagy faragatlanságunkkal, akkor a másik fél esetleg betöri az orrunkat. Ez drasztikusan hangzik, de ahogy mondani szokás, „csípjél belém, hogy tudjam, nem álmodok”. Előfordulhat, hogy túlzóan álszerénynek, jónak beállított közösség és az agresszív, „mindent tudó” emberek örökkön örökké a zárt virtuális térben rekednek, vagy szócsatáik nyílt színi csatákba torkollnak a való világban.

A legjobb talán az lenne, ha több figyelmet szentelnénk a valóságra, és ha kell, húzzuk ki a dugót! A Jóisten mentse meg az emberiséget attól, hogy félkegyelmű módjára mátrixot építsen a mátrixba.

Perlaki Zsuzsanna Éva