Vádirat az emberiség ellen

Jelen írásom egy olyan korszakban született, melybe beilleszkednem sosem sikerült, elfogadnom azt pedig meg sem fordult a fejemben.

Abban a szerencsés vagy szerencsétlennek mondott korszakban születtem, mely számos nagy „fordulópontot” rejtett magában. Akár a század-, ezredforduló megélésére gondolok, akár a jelentősebb politikai, társadalmi fordulatok jutnak eszembe, bizton állíthatom, hogy tanúja voltam mindennek. Eszmék, ideák bukásainak és születéseinek is részese vagyok.

Tinédzserkoromban megéltem azt a korszakot, amelyet ma sokan csak átkosként emlegetnek, miközben arcukról az árulkodik, hogy a lelkük legmélyén úgy tartják, nem is volt az annyira átkos.

Kinyíltak a kapuk, falak omlottak le, s miközben látszólag Kelet és Nyugat egymás karjaiba omlott – titkolt vággyal, hogy „úgysem tart ez sokáig” –, abban reménykedtek, hogy hamarosan újra egymás fején taposva, a csúcsra juthatnak fel.

Ezekben az időkben megbecsültük az ünnepeket, hisz ilyenkor jutott csak gazdag étek az asztalunkra, új cipő a lábainkra, s ha olykor nagyravágyón a másik emberre néztünk, hittük, hogy egyszer a mi házunk lesz a legszebb, a mi ruhánk és lábbelink lesz a legdivatosabb, a mi munkahelyünk lesz a legjobban megbecsült, s ha végre szabadságra mehetünk, nekünk kel fel legszebben a Nap.

Hittünk, mert hinni akartunk! Hinni akartuk, hogy létezik itt, a Földön olyan szabadság, mely minden ember számára elérhető. Hittük, hogy mind egyformán megérdemeljük a javakat. Hittük, hogy a kapukon, falakon átlépve egy olyan új világ tárul szemünk elé, amely végre méltó lesz az emberiséghez.

Ahogy nyíltak a kapuk, úgy özönlött be minden.

Csilli-villi cuccok, technikai tudás, melyek szórakoztatásunkra jöttek létre. Áradtak az új, a valóságtól teljesen elrugaszkodott gondolatok, hogy mivé is válhatunk mint ember. Lehet csuda jó karrierünk, szép házunk, ruhánk, és bőségesen zabálhatunk is, miközben ha kedvünk leljük benne, bejárhatjuk akár az egész világot is. Mindezért nem kellett más, pusztán a vakság. Az értelem, érzelem, igazság vaksága.

Hát vakok lettünk. Elfordítottuk a fejünket, amikor észleltük, hogy a szomszédot kirakják a házából, mert a csuda karrierje véget ért, és a sok csilli-villi cucc, ami még ki sem volt fizetve, ahogy a háza és a vadonatúj autója sem, mind lefoglalásra került. Bár olykor-olykor hallottunk néhányuk felől, az egyik leugrott egy tömbház tetejéről, a másik pedig egy belvárosi aluljáróba bútorozott be. Az ilyen hírekről igyekeztünk mielőbb megfeledkezni, és erre a legalkalmasabb eszköz a tévé lett. Áhítattal néztük azokat a sorozatokat, ahol bemutatták, hogyan valósulhat meg a nagy amerikai álom. Láttunk boldog, sikeres családokat. Vagy épp szerencsétleneket. Mindegy volt, mind ugyanazt sugallta: akkor lehetsz igazán boldog, ha van sok pénzed, ideális családod, szuper munkahelyed, gazdag otthonod, drága autód, és évente négyszer víkendezel.

Szépnek és jónak tűnt minden.

Újabb és újabb elképesztő tudományos áttöréseknek lehetünk szemtanúi, de olyan korszakban élünk, amikor a technológiai tudásunk jóval meghaladja az ember szellemi, értelmi és érzelmi képességeit.

Az orvostudománynak köszönhetően egyre hosszabb ideig élhetünk. Segítségével évtizedekkel meghosszabbíthatjuk az ember földi létét, de akár néhány hét alatt véghez vihetjük az emberiség tömeges elpusztítását is. Eltűrjük, hogy tudatlanságuk végett – vagy pusztán anyagi helyzetük miatt – emberek milliói haljanak meg olyan betegségekben, melyek már évtizedek, századok óta gyógyíthatók. Ahogy afelett is szemet hunyunk, hogy „elszabadult” vírusok tizedelnek meg minket.

Megtanultuk befolyásolni az időjárást is. Ma már köztudott, hogy különböző meteorológiai berendezések használatával képesek vagyunk esőt fakasztani a legszárazabb sivatag felett, vagy akár aszályt okozni a legcsapadékosabb területeken. Képesek vagyunk szinte bármilyen szennyeződéstől megtisztítani legdrágább kincsünket, az éltető vizeket. Mégis némán nézzük végig, hogy emberek százmilliói szomjaznak. S akkor is félrenézünk, amikor önös érdekeik céljából ezt fegyverként vetik be egymás ellen az államok.

Végletekig kihasználjuk és teletömjük vegyszerekkel a szántóföldeket és az állatokat, ezáltal rengeteg élelmiszert termelünk, melynek jó része mégis a kukákban landol, miközben emberek milliárdjai éheznek, és halnak meg.

Aztán még nagyobb áttörések tanúi lehettünk.

Képesek lettünk a legfejlettebb technológiákat annyira miniatürizálni, hogy akár egy karórában elhelyezett megfelelő alkatrész, chip segítségével szinte teljesen kiválthatjuk egy számítógép vagy telefon, de némely orvosi műszer használatát is.

Illetve ott vannak a különböző „okoskütyük” is, melyeket a zsebünkben hordunk, s egy pillanatra sem engedjük el őket pusztán azért, mert általuk képesek vagyunk rácsatlakozni a világhálóra, az új –mesterséges – Istenre!

Napjainkban annyira természetessé vált a folyamatos virtuális jelenlét, hogy már azon sem csodálkozunk el, amikor karon ülő gyermekek több időt töltenek el ezen „kütyük” nézegetésével, mint édesanyjuk keblén.

Időfóbiában szenvedőkké váltunk.

Fontossá vált számunkra, hogy egyetlen másodpercet se mulasszunk el a virtuális tér adta „világokból”, információkból – melyre vajmi szükségünk sincs –, miközben teljesen megfeledkezünk a való világ adta valós élményekről, tapasztalásokról. Önszántunkból lemondtunk a valóságról. A tiszta látásról, tapasztalásról, érzésekről, az Idő valódi szentségéről, melynek múlása néha túl hosszúnak tűnik, és mire rájövünk arra, hogy valójában mily rövid – emberi léptékben mérve –, addigra általában már túl késő lesz. Örökösen vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőt fürkésszük, aminek hatására a jelen pillanat elenyészik.

Természetesnek vesszük ezeknek az „okos” szerkezeteknek a használatát, miközben teljesen lemondunk a józan paraszti észről – mely jó esetben velünk született adottság. Időnként jóra fordítjuk a világháló adta „okosságot”, és nemes gesztusok, összefogások jönnek létre a Föld bolygó színes társadalmai között, ám cserébe szemet hunyunk a felett a tény felett, hogy nagyobb részben manipulatív, totális kontroll alatt állunk, amit suttyomban az emberiség ellen használnak fel. Államok, személyek bukhatnak el néhány óra leforgása alatt, hasonló „összefogással”, még akkor is, ha valójában alaptalan gyanúba keverednek.

Védtelen gyermekek kerülnek teljes kizsákmányolás alá, ugyanezen a végtelen forráson keresztül áramló információözön mezején – úgy adják-veszik őket, mint a pék a búzát-kenyeret –, de mindezen gondolatokat elűzzük, pusztán azért, mert személyes, gőgös igényeinket kielégíthetjük. Látjuk, hogy gyermekek ezrei szenvednek. Szenvednek egyesek aberrált vágyaitól, de elfordulunk, hisz mi magunk is aberráltak lehetünk, ha akarunk, ha elég vakok vagyunk hozzá.

Látszólag bármit megtehetünk a virtuális térben, ám mikor arcul üt bennünket a való világ, rájövünk, hogy magáról a gondolkodásról, a való életről mondtunk le. Irányított, totális kontroll alatt tartott minden véleményünk, tettünk – vezérelt csupán. Balgán elhitetjük önmagunkkal, hogy nem tehetünk ezek ellen semmit se.

Tökéletes időzítésként, a technológiai fejlődés elhozta részünkre Mekkát. Szinte már ki sem kell mozdulnunk a csilli-villi házunkból, sőt még csak csilli-villi ház sem kell, sem szép ruha, lábbeli, pusztán egy drót segítségével azok lehetünk, akik csak akarunk lenni.

Bármelyik pillanatban ott lehetünk, ahol lenni akarunk. Azok lehetünk, amik csak lenni akarunk. A virtuális világ megadta számunkra azt az illúziót, amit mindig is kergettünk.

Annyi tudás, információ birtokába kerülünk, amennyit fel sem foghatunk, amit el sem tudtunk képzelni. Szempillantás alatt értünk orvosláshoz, művészethez, technikához, bölcselethez… Mindenhez.

Bár tudásunk olyan, mint a tiszavirágzás – rövid ideig tart, de annál látványosabb –, ezért elégedettek vagyunk. Mindenről van véleményünk, mindenhez értünk, és mindenkinél okosabbnak gondoljuk magunkat.

Ugyanennek a technológiának köszönhetően eszünkbe juthatnak olyan apró, repülő rovarnak álcázott hadászati fegyverek is, melyek segítségével szinte bármely város néhány perc alatt elpusztítható. Látjuk, hogy olyan fegyvereket vagyunk képesek alkotni, melyek tömegpusztítóbbak, mint valaha bármikor. A láthatatlan vegyi fegyverek gyilkos hatásaira gondolni sem merünk. Elfordítjuk fejünket, csak ne kelljen tudomást vennünk arról, hogy nemzetek tűnnek el nyomtalanul. Mert mi mindeközben, látszólag, jól érezzük magunkat. Látjuk, hogy mások néma szenvedései által még olcsóbb javakhoz juthatunk. Látjuk, hogy sokan képtelenek a „nagy amerikai álomra”. Kihasználjuk őket. Szemet hunyunk minden felett, csak azért, hogy jobban érezhessük magunkat.

Az, hogy épp mire használjuk a technológiát, csupán tőlünk függ – elméletben –, de valójában a világháló által programozott agyunk elsiklik ezen egyszerű józan paraszti gondolkodás, értelem felett, és mint az ostoba nyáj, mit egy betanított pásztorkutya terelget, kóválygunk a jó és rossz döntések között.

Az űrkutatásnak köszönhetően egyre jobban kitágult a világnézetünk, ezáltal egyre jobban el tudjuk helyezni önmagunkat az univerzumban. Persze látjuk, hogy így valójában eltörpülünk, de hisszük, mert hinni akarjuk, hogy mi állunk a Teremtés csúcsán.

Önnön gőgünk nem engedi, hogy lássuk a közeli helyzetünket. Nem engedi, hogy lássuk, hogy rabszolgákból rabszolgákká váltunk csupán. Nem vesszük észre, hogy látható bilincsünk láthatatlanná vált. Kiszámíthatatlanabbá. Állandó illúzió ölel bennünket körbe.

Látjuk, hogy emberek milliárdjai éheznek, nem jutnak megfelelő innivalóhoz, szálláshoz, gyógyszerhez, de elfordulunk, és hálát adunk Istennek, hogy nem mi vagyunk ilyen szerencsétlenek.

Miért lettünk vakok? Mert így volt kényelmes. Jó volt szép házban élni, jó autóval furikázni, villogni a munkahelyen. Úgy éreztük: szabadok vagyunk. Mindent megtehetünk, hát meg is tesszük.

Minden tökéletes. Persze, ha leszámítjuk vakságunkat. Ha leszámítjuk, hogy emberek milliárdjai élnek nyomorban, szegénységben, betegségben. Ha leszámítjuk azt, hogy erdeinkben nem maradtak fák. Ha leszámítjuk azt, hogy vadakat már csak kerítés mögött láthatunk. Ha leszámítjuk azt, hogy tiszta levegőt csak oxigénpalackon keresztül szívhatunk. Ha leszámítjuk azt, hogy zöldellő dzsungeleket, érintetlen tájakat csak videójátékokon vagy filmeken keresztül láthatunk. Ha leszámítjuk azt, hogy csak virtuális életünk van. Ha leszámítjuk azt, hogy vakok vagyunk.

De nemcsak vakok, süketek is. Sőt, érzékszerveink teljesen felmondták a szolgálatot. Neurotikusak lettünk. Képtelenek érzelmi megnyilvánulásokra. Ha mégis, hamar elengedjük azokat és félrenézünk.

Nem teszünk semmit, csak hiszünk egy olyan álomban, aminek megvalósításához kevesek vagyunk.

Hát ilyen világban élek én, melyhez idomulni képtelen vagyok. Nincs képességem vaknak lenni. Nincs képességem érzékszervek nélkül élni. Élni sincs képességem. Miért? Mert része vagyok az egésznek, mely ezt a borzalmat létrehozta.

Néhány dolgot soroltam fel csupán a technológia és az emberi szellem közötti ellentétekről – hosszú tanulmányokat lehetne írni erről, technológiai fejlettségünk és saját szellemi, értelmi, érzelmi szintünk jelenlegi helyzetét boncolgatva. Ám ez a néhány tény is épp elég ahhoz, hogy megvádoljam a teljes emberiséget a sorozatos és szándékos, emberiség elleni bűntettek elkövetésével.

Vádolom a világ kis- és nagyhatalmú politikai vezetőit azzal – akik bagóért megvehetők vagy zsarolhatók, néhány valódi hatalommal rendelkező ember által –, hogy szervesen részt vesznek a teljes emberiség elnyomásában. Akarva-akaratlanul, de részt vesznek az emberiség éheztetésében, elnyomásában, népirtásában. Vakok, süketek és némák.

Vádolom az összes ügyészt, ügyvédet és bírát, akiknek tisztában kell lenniük az emberi jogokkal, ám mégis – valamilyen homályos hatalom hű szolgáiként – újabb és újabb bűnöket lepleznek el, kiforgatva minden alapvető emberi jogi törvényt, pusztán anyagi haszonszerzés vagy saját védelmük érdekében. Vádolom őket az emberiség totális elnyomásában való részvételért, a valódi védelem és igazságszolgáltatás elmulasztásáért. Vádolom őket a civilizációnk hamarosan bekövetkező pusztulásáért. Vakok, süketek és némák.

Vádolom az összes katonát és zsoldost, akik aktívan részt vesznek az emberiség elpusztításában. Vádolom a hadvezéreket, bármely pusztításra alkalmas fegyver bevetéséért, azzal való visszaélésért, az emberiség kegyetlen pusztításáért, abban bármily „csekélységgel” való részvételért. Vakok, süketek és némák.

Vádolom az összes rendfenntartó szervet – amelyek nem az igaz törvényeket, hanem politikusok, nagyhatalmú oligarchák törvényeit tartatják be – az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűnökért és a népirtásokban való részvételükért. Az emberi jogok lábbal tiprásáért. Vakok, süketek és némák.

Vádolom az összes önmagát értelmiséginek valló egyént azzal, hogy némán – vagy túl halkan – tétlenül nézik végig az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeket – melyek civilizációnk bukásához vezetnek – félelemből vagy pusztán önnön pozíciójuk megtartása érdekében. Vakok, süketek és némák.

Vádolom a teljes emberiséget azzal, hogy tétlensége és gondolkodásra képtelensége miatt, tálcán nyújtja át életét a gaz elnyomóknak. Vakok, süketek és némák.

Vádolom a Földön élő összes embert azzal, hogy szervesen részt vesz – hallgatással, vagy kevésbé hangos megnyilvánulásokkal, tétlenséggel – a jelenlegi civilizáció kihalásában. Vakok, süketek és némák.

Vádolom az emberi fajt civilizációnk pusztulásáért! Minden felnőttet és gyermeket! Beleértve önmagamat is!

Perlaki Zsuzsanna Éva