Idegenek fogságában – Travis Walton titokzatos eltűnése

Éppen öt évtizeddel ezelőtt, 1975 novemberében egy nem mindennapi eltűnésről szóló beszámoló járta be a világsajtót: az arizonai favágó, Travis Walton állítása szerint öt napot töltött földönkívüliek fogságában, miután társai szeme láttára elragadta őt az erdőből egy hatalmas lebegő korongból kiinduló fénysugár. Travis Walton esete az egyik legkülönlegesebb és legjobban dokumentált negyedik típusú találkozás, amelyre ötven év elteltével sem született megnyugtató magyarázat.

Az arizonai Sitgreaves-hegység fenyvesekkel borított fennsíkján egy fakitermelő brigád napja 1975. november 5-én is éppúgy indult, mint bármely más hétköznapon. A brigádból azon a napon heten dolgoztak: Mike Rogers, a csapat vezetője; Travis Walton, a sógora és közeli barátja; valamint Kenneth Peterson, John Goulette, Steve Pierce, Allen Dalis és Dwayne Smith. Kora este, hat óra tájban fejezték be a munkát, elpakolták a szerszámokat, és beültek a régi teherautójukba, hogy elinduljanak Snowflake irányába. Az út során azonban olyasvalami történt, ami örökre megváltoztatta mindannyiuk életét – egyetlen pillanat alatt nyoma veszett Travis Waltonnak.

 

Földöntúli fénysugár

Az erdő már csaknem teljesen sötétbe borult, amikor a brigád autója elindult lefelé a hegyről vezető úton. A motor egyenletes zúgása beleolvadt az éjszaka csendjébe. Mike vezetett, Travis az anyósülésen, Kenneth pedig középen ült. A keskeny hátsó ülésen négyen szorongtak egymás mellett: John, Steve, Allen és Dwayne – részben megszokásból, részben azért, mert így külön ülhettek a dohányzók és a nem dohányzók.

Ahogy a kocsi lassan kanyargott a hegyi úton lefelé, Travis észrevett a fák között egy sárgás derengést. Először csak annyit jegyzett meg, hogy valami világít a fák között. A többiek is odafordultak, és különös, lebegő fényt pillantottak meg. Mike ösztönösen lassított, a beszélgetés abbamaradt. A férfiak egymás fölé hajolva próbálták kivenni, mi világít a fenyvesben. Ahogy közelebb értek, mind látták, hogy nem a földről indul ki a fény, hanem a fák koronái között lebeg – mozdulatlanul, hangtalanul, mintha figyelné őket.

Mike lehúzódott az útról, és megállította a járművet. A motor alapjáraton járt, de senki sem mozdult; mindannyian a tárgyat nézték, amely addigra tisztán kivehető volt a fák között. Nem messze az úttól egy korong alakú, aranyló fényben izzó szerkezet lebegett; alatta vibrált a levegő. Egy pillanatig senki sem szólalt meg – némán bámulták a lebegő járművet, nem hittek a szemüknek.

Travis ekkor kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A többiek döbbenten nézték, ahogy a fény irányába indul. Utánakiáltottak, hogy jöjjön vissza, de nem hallgatott rájuk. Néhány lépést tett előre, egészen a fénylő tárgy alá.

A szerkezet ekkor hirtelen felizzott, majd egy kékesfehér fénysugár csapott ki belőle, és eltalálta Travist. A következő pillanatban Travis testét elnyelte a fény – mintha magába szívta volna az a láthatatlan erő, amely a fák fölött lebegett. Egy pillanatra teljes csend lett, majd Mike a gázra taposott. A teherautó felbőgött, és a férfiak rémülten elhajtottak.

Néhány kilométerrel arrébb Mike lelassított, és félrehúzódott az út szélére. A férfiak némán ültek, képtelenek voltak felfogni, mi is történt velük.

A csendet végül Mike törte meg: kijelentette, hogy vissza kell menni Travisért. Allen tiltakozott, a többiek hallgattak. Végül Mike visszafordította a kocsit, és ismét a sötét erdő felé indultak.

Amikor visszaértek a tisztáshoz, a tárgynak nyoma sem maradt, és Travisnek is hűlt helye volt. Csak füstszag és a felvert por terjengett az esti levegőben. A férfiak néhány percig némán álltak, majd Mike azt mondta, vissza kell menniük a városba, és jelenteniük kell, mi történt.

 

Az eltűnés éjszakája

Hazafelé menet a brigád megállt a néhány mérfölddel arrébb fekvő Heber kisvárosában, a Heber Café előtt. Általában itt vacsoráztak munka után, most azonban senki sem szállt ki a furgonból. Némán ültek, miközben egyre jobban eluralkodott rajtuk a fáradtság és a rémület. Végül Mike törte meg a csendet: kijelentette, hogy értesíteniük kell a rendőrséget.

Néhány órával később a csapat Snowflake-be ért, ahol Mike azonnal felkereste a helyi seriffet, Marlin Gillespie-t, és beszámolt neki az esetről. A férfiak zavartan próbálták elmondani a történteket, nehezen találtak szavakat. Rogers először csupán annyit mondott, hogy „valamilyen fény” csapott le Travisre, aki ezután eltűnt. Csak a részletesebb kihallgatás során vallották be, hogy a fény egy „korong alakú repülő tárgyból” jött.

Gillespie nem hitt nekik. A hivatalos jegyzőkönyv szerint első benyomása az volt, hogy a férfiak valamilyen bűncselekményt próbálnak eltitkolni – talán Travis halálát vagy egy munka közben történt balesetet. A seriff és helyettese, Ken Coplan részegnek és zavarodottnak gondolták a brigád tagjait, ezért alkoholtesztet is végeztek rajtuk, ám az negatív lett. Mivel már nagyon sötét volt, az erdőben nem lehetett ilyen körülmények között kutatni, ezért a rendőrök úgy döntöttek, hogy a keresést csak másnap hajnalban kezdik meg – abban a hitben, hogy Travis holttestét fogják megtalálni. November 6-án hajnalban Gillespie és Coplan a férfiakkal együtt elindultak a Sitgreaves-erdőbe. A brigád igyekezett megmutatni, hol történt az eset, de a sötétben nem tudták pontosan beazonosítani a helyet.

A korabeli rendőrségi jegyzőkönyvek alapján az első visszatéréskor nem sikerült meghatározni a pontos helyszínt. Az erdőben több hasonló útelágazás és tisztás is akadt, a férfiak pedig – kimerülten, sokkos állapotban – nem tudták biztosan megmondani, hol tűnt el a társuk.

Csak a Nap első sugarainál találtak rá a helyre. A földön semmi nyom nem utalt arra, hogy ott bármi történt volna. Travis keresését egész nap folytatták; később a helyi önkéntesek és a seriffhivatal emberei is csatlakoztak hozzájuk. Estére már több mint százan kutattak az erdőben, helikopter is körözött a környék fölött, de Travisnek nyoma sem volt.

Másnap reggel a rendőrség már másként tekintett az ügyre. Gillespie gyanakodni kezdett, hogy Travist nem „elragadták”, ahogy társai mondták, hanem valószínűbbnek tartotta, hogy megölték. Ettől a pillanattól a nyomozás kettévált: a hatóságok bűncselekményt sejtettek, a brigád tagjai pedig továbbra is kitartottak az állításaik mellett.

Snowflake zárt közösség volt, alig néhány ezer lakossal. A hír gyorsan elterjedt, és az emberek két táborra szakadtak: az egyik őrültségnek vagy hazugságnak tartotta a történetet, a másik pedig félelemmel vegyes kíváncsisággal beszélt arról, hogy „valami történt az erdőben”. A helyi sajtó is azonnal ráharapott a hírre – az Arizona Republic és a Holbrook Tribune már másnap címlapon hozta: „Favágó tűnt el az erdőben – barátai szerint UFO vitte el.”

A keresés másnapján a rendőrség Mike Rogersre és a brigád tagjaira összpontosította figyelmét. Mivel Travis továbbra sem került elő, Gillespie seriff gyanúja egyre inkább megerősödött: bűncselekmény történhetett.

A férfiakat egyenként hívták be kihallgatásra a Navajo megyei hivatalba, ahol részletesen kikérdezték őket az előző napi eseményekről. A beszámolók szinte teljesen megegyeztek: mindannyian ugyanúgy írták le a fényt, a lebegő korongot és Travis eltűnését. Gillespie azonban éppen emiatt vált bizalmatlanná: túl pontosnak, túl egyezőnek találta a történetet. Úgy vélte, a férfiak összebeszéltek, hogy elfedjék, mi történt valójában. A kihallgatások során Rogers végig megőrizte higgadtságát, néhány társa azonban – különösen Allen Dalis – idegesen viselkedett. A rendőrök szerint látszott rajtuk a feszültség, de nem a hazugság jelei: inkább a kimerültség és a félelem.

Ennek ellenére a hatóságok nem engedték el a gyilkosság gyanúját. Gillespie értesítette az FBI helyi irodáját, és felmerült, hogy a brigád tagjait poligráfos vizsgálatnak vetik alá. A kisvárosban közben eluralkodtak a találgatások: sokan már biztosra vették, hogy Travis halott, mások pedig azt suttogták, hogy a férfiak csak kitalálták az egész történetet.

 

Az igazság vizsgálata

Teltek a napok, Travis Walton azonban továbbra sem került elő. A hatóságok számára egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a brigád tagjai nem mondanak igazat. A közösség türelme is fogyott: a helyiek szerint a férfiakat valamilyen bűnösség köti össze, és a „repülő csészealj” csupán ürügy arra, hogy eltitkoljanak valamit.

Gillespie seriff végül az arizonai közbiztonsági minisztérium segítségét kérte, amely a szervezet egyik legjobb szakértőjét, Cyrus Gilson poligráfos vizsgálót küldte Snowflake-be, hogy ellenőrizze a férfiak vallomását. Gilson több mint tízéves tapasztalattal rendelkezett, és hírnevét a pontosságának köszönhette – ritkán tévedett.

November 10-én, öt nappal Travis eltűnése után, a brigád hat tagját egyenként vetették alá a hazugságvizsgálatnak. A kérdések középpontjában az állt, hogy okoztak-e kárt Travis Waltonnak, tudják-e, hol van, és hazudtak-e, amikor azt állították, hogy egy ismeretlen repülő tárgy ragadta el őt. A vizsgálat szigorú körülmények között, zárt helyiségben zajlott. A férfiakat külön-külön vizsgálták, Gilson minden reakciót figyelt és rögzített.

Az eredmény meglepte a hatóságokat: mind az öt férfi sikeresen átment a teszten, egyedül Allen Dalis eredménye minősült „nem megbízhatónak” – nem azért, mert hazudott, hanem mert annyira ideges volt, hogy a műszer nem tudott pontos értéket adni. Gilson később írásban is rögzítette: „A vizsgálat alapján a férfiak igazat mondtak. Nem tűnik úgy, hogy bűncselekményt követtek el.”

A rendőrség döbbenten fogadta az eredményt. Gillespie kénytelen volt elismerni, hogy nincs kézzelfogható bizonyíték bűncselekményre, így a gyanú alapja megszűnt. A közösség azonban továbbra is megosztott maradt. Az ügy már országos hírré vált: a „Travis Walton-eltűnés” kifejezés napokon belül bejárta az Egyesült Államokat.

 

A nyilvánosság ítélete

A poligráfos vizsgálat után Travis Walton eltűnése az Egyesült Államok egyik legvitatottabb rendőrségi ügyévé vált. A sajtó figyelme az arizonai Snowflake-re irányult, az újságírók pedig napok alatt ellepték a környéket. A Phoenix Gazette, az Arizona Republic és a Holbrook Tribune egymás után közölte a beszámolókat, miközben országos lapok – köztük a National Enquirer és a United Press International – is tudósítókat küldtek a helyszínre.

A cikkek hangneme változó volt: egyes újságok szenzációként tálalták az esetet, mások inkább a rendőrség kételyeit hangsúlyozták. A médiafigyelem nyomása alá került a Walton család, valamint Mike Rogers és a brigád többi tagja is, akik közül többen inkább elrejtőztek, hogy elkerüljék az újságírókat.

Travis Walton

November 11-én a történet új fordulatot vett. A Ground Saucer Watch (GSW) nevű arizonai civil UFO-megfigyelő szervezet bejelentette, hogy vizsgálatot indít az ügyben. A GSW tagjai kapcsolatba léptek a seriffhivatallal, és engedélyt kértek, hogy saját eszközeikkel is átvizsgálhassák a tisztást, ahol Travis eltűnt. Az APRO (Aerial Phenomena Research Organization) és a NICAP (National Investigations Committee on Aerial Phenomena) szintén figyelemmel kísérte az eseményeket. A három szervezet egymástól függetlenül értékelte a beszámolókat, és mindhárom azonos következtetésre jutott: az ügy alapos kivizsgálást igényel.

A rendőrség ugyanakkor továbbra is fenntartással kezelte a civil kutatócsoportok jelenlétét. Gillespie seriff attól tartott, hogy tönkreteszik a helyszíni nyomokat, és az eset köré épülő médiafigyelem akadályozza a hivatalos nyomozást. Ennek ellenére a GSW kutatói több mint tíz mintát gyűjtöttek a talajból és a környező fák kérgéről, hogy laboratóriumi vizsgálatnak vessék alá őket.

A sajtó eközben folyamatosan beszámolt az eseményekről. A National Enquirer például jutalmat ajánlott fel annak, aki hiteles bizonyítékkal tudja alátámasztani az „idegen elrablás” állítását. Ez a lépés tovább fokozta a közvélemény megosztottságát: egyesek szerint a történet csalás volt, mások szerint az igazság pillanata közelgett.

A médiavisszhang hatására az ügy elérte a Pentagon és a Project Blue Book korábbi kutatóinak figyelmét is. Bár a Blue Book hivatalosan már 1969-ben lezárta tevékenységét, több egykori tag – köztük Allen Hynek és a CUFOS (Center for UFO Studies) munkatársai – informálisan jelezték, hogy figyelemmel kísérik a fejleményeket. A CUFOS megfigyelői később meg is érkeztek a helyszínre, ahol interjút készítettek Mike Rogersszel és a brigád tagjaival.

A nyilvánosság azonban nem várt a szakértői következtetésekre. Az újságok címlapjai hetekig Travis Walton nevétől voltak hangosak. A közvélemény kettészakadt: az egyik oldal hősnek, a másik szélhámosnak látta őt. A történet ekkorra már messze túlnőtt az arizonai erdő határain – az amerikai UFO-korszak egyik jelképévé vált.

 

A visszatérés éjszakája

Travis Walton eltűnésének ötödik éjszakáján, november 10-éről 11-re virradóan, a családja már nem reménykedett abban, hogy élve előkerül. A keresés kiterjedt az egész környékre, de sem az önkéntesek, sem a hatóságok nem találtak semmit. A rendőrség ekkorra már szinte biztos volt abban, hogy Travis meghalt, és a brigád valamiféle bűncselekményt próbál eltitkolni.

November 11-én, éjfél után nem sokkal, Walton testvére, Duane telefonhívást kapott. A vonal túlsó végén Travis volt: gyenge, zavart hangon azt mondta, segítségre van szüksége, és egy közeli benzinkútról telefonál Snowflake közeléből. A családtagok azonnal útnak indultak, és néhány perccel később rátaláltak Travisre – mezítláb, szakadt ruhában, kiszáradva és teljesen összezavarodva.

A férfit azonnal kórházba szállították, ahol orvosi vizsgálatnak vetették alá. A jelentések szerint kiszáradás, alultápláltság és enyhe sokk jeleit mutatta, de komolyabb fizikai sérülést nem találtak rajta. A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy szervezetében sem alkohol, sem kábítószer nem volt. Testsúlya több mint öt kilogrammal csökkent, bőre pedig fényérzékennyé vált – mintha hosszabb ideig mesterséges fény alatt tartózkodott volna.

A rendőrség másnap, november 12-én ismét kihallgatta Travist. A férfi elmondása szerint eltűnése után egy „nagy, fényes helyiségben” tért magához, ahol különös lények vették körül. Az emlékek azonban töredékesek voltak, és gyakran ellentmondtak egymásnak. Az első interjúk során Travis zavartan, összefüggéstelenül beszélt, ezért ideiglenesen pszichológiai megfigyelés alá helyezték.

A sajtó másnap reggel már országos hírként közölte: „Travis Walton visszatért – öt nap az ismeretlenben”. Az újságírók ismét ellepték Snowflake-et, a történet pedig új lendületet kapott. A közvélemény egy része megkönnyebbült, mások azonban csak még erősebben kételkedtek. A rendőrség számára sem hozott megnyugvást Travis visszatérése – immár nem eltűnési, hanem hitelességi ügyet kellett vizsgálniuk.

A kórházi orvosok, akik Travis állapotát feljegyezték, arról számoltak be, hogy a férfi valóban öt napja nem evett, és súlyos stressz jeleit mutatta. Nem találtak rajta sem külsérelmi nyomot, sem olyan sérülést, amely elrablásra vagy erőszakra utalt volna. A családtagjai viszont megfigyelték, hogy Travis nehezen viselte a mesterséges világítást.

Ezzel az eset új szakaszba lépett. A rendőrség, az orvosok és a civil UFO-kutatók immár nem egy eltűnt személyt, hanem egy túlélőt vizsgáltak – valakit, aki átélt valamit, de senki sem tudta pontosan, mit.

 

Két világ határán

Travis Walton visszatérése után hetekig zavartan, szorongva viselkedett. Emlékei töredékesek voltak, és nem tudta pontosan felidézni, mi történt vele eltűnése idején. Családja és barátai attól tartottak, hogy ideg-összeroppanást szenvedett, ezért december 2-án beleegyezett, hogy regressziós hipnózison vegyen részt, amelyet James A. Harder professzor, az APRO tanácsadója vezetett. Harder az egyik legelismertebb amerikai UFO-kutató volt, aki több hasonló „eltérítési” esetben is közreműködött.

A hipnózis során Travis eleinte csak fényt és mozdulatlan csendet emlegetett. Később lassan képek villantak fel benne: egy lekerekített falú, fémes fényben úszó helyiség, amelyben furcsa lények vették körül. Leírása szerint alacsony termetűek voltak, nagy fejjel és sötét, ovális szemmel. Nem beszéltek, Travis azonban azt mondta, hogy „érezte a gondolataikat”. Vallomása szerint a lények valamilyen vizsgálatot végeztek rajta – testét lebénítva, egy áttetsző asztalon fekve –, majd egy magasabb, emberhez hasonló alak lépett be a helyiségbe, aki segített neki felkelni, és elvezette. Ezután egy nagyobb, kupolaszerű terembe vitték, ahol több alakot látott, majd minden elsötétült.

Harder feljegyezte, hogy Travis végig erős érzelmi reakciókat mutatott: légzése felgyorsult, a hangja remegett, és több alkalommal sírva fakadt. A hipnózis után kimerült volt, de megkönnyebbülést érzett, mintha „a súly, amit hordozott, hirtelen lekerült volna róla”. A vizsgálaton hangfelvétel is készült, a jegyzőkönyvet pedig később az APRO archívumában helyezték el.

Az eljárást nem mindenki fogadta el hitelesnek. Több pszichológus – köztük John G. Watkins és Harold Edelson – megjegyezte, hogy a hipnózis alatt szerzett emlékek nem feltétlenül megbízhatóak, mivel az alany tudattalanul is rekonstruálhat álomszerű képeket. Harder professzor és Travis orvosa, Joseph Saltzman viszont úgy nyilatkoztak, hogy a férfi reakciói őszintének tűntek, és a pszichés stressz valós eredetű lehetett.

1976 elején Travis részletesen is leírta élményeit The Walton Experience című könyvében, amelyben megerősítette a hipnózis során elhangzottakat. A könyv később a Paramount 1993-as filmadaptációjának, a Fire in the Sky (Égi tűz) című mozinak is alapjául szolgált. A hipnózis jegyzőkönyvei és az azokat kísérő orvosi feljegyzések a mai napig az APRO és a GSW archívumában találhatók – egy állítólagos földönkívüli elrablás egyik legteljesebb beszámolójaként.

 Travis Walton öröksége

Travis Walton története rövid idő alatt a modern amerikai UFO-korszak egyik legismertebb esetévé vált. Az 1975-ös események után az érdeklődés nem csillapodott: kutatók, újságírók, pszichológusok és szkeptikusok évtizedeken át elemezték, keresve a határokat a tények és a képzelet birodalma között.

A hetvenes évek végén több szervezet – köztük a CUFOS, a NICAP és a GSW – ismét megvizsgálta a dokumentumokat. A poligráfos eredmények, a rendőrségi jegyzőkönyvek és az orvosi jelentések egymásnak ellentmondó értelmezéseket szültek. Míg az APRO és a GSW tagjai továbbra is hiteles beszámolónak tartották Walton vallomását, addig más kutatók – köztük Philip J. Klass, az ismert szkeptikus újságíró – a történetet szándékos megtévesztésként értelmezték. Klass azzal érvelt, hogy a brigád tagjai anyagi okokból és feltűnési mániából tarthatták fenn az „elrablás” narratíváját.

A nyolcvanas években Travis visszavonult a nyilvánosság elől, majd 1993-ban ismét előtérbe került a Fire in the Sky című film révén, amely az ő könyve alapján készült. A film drámaibb, eltérő részleteket mutatott be, de világszerte ismertté tette az esetet, és újabb vitákat indított. Sokan a film hatására fedezték fel újra a történetet, mások éppen emiatt kérdőjelezték meg a hitelességét.

Travis későbbi interjúiban következetesen kitartott amellett, hogy amit látott, valóságos volt. Többször kijelentette, hogy sem ő, sem társai nem szereztek anyagi hasznot az ügyből, és hogy a szkeptikusok „nem élhették át azt, amit ő átélt”. Az utóbbi években számos konferencián, podcastben és dokumentumfilmben szólalt meg, hangsúlyozva: az eset szerinte „nem bizonyíték az idegen életre, hanem annak bizonyítéka, hogy valami történt, amit az emberiség még nem ért”.

A tudományos közösség ma is megosztott. Egyes pszichológusok szerint a történet klasszikus traumareakciós mintákat mutat: az élmény során tapasztalt bénultság, a fényérzékenység és a disszociatív emlékképek összhangban állnak az akut stresszreakció tüneteivel. Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a brigád tagjai évtizedek óta következetesen ugyanazt a történetet mesélik el – ami ritka a kitalált eseteknél.

2021-ben Mike Rogers, a brigád vezetője – aki évtizedeken át Travis egyik legfőbb támogatója volt – nyilvánosan kijelentette, hogy „nem kívánja magát többé tanúnak tekinteni a Travis Walton-féle feltételezett elrablás ügyében”.

A nyilatkozat nagy port kavart, mert sokan ezt a tanúvallomás visszavonásaként értelmezték. Néhány hónappal később Rogers pontosított: nem az esemény tényét tagadja, hanem az állandó viták és a médiában megjelenő torzítások miatt „fáradt bele az egészbe”. Ez az epizód újra felszínre hozta a legfontosabb kérdést: mennyire épül Travis Walton története a tanúk szavahihetőségére, és mennyiben válik az egyéni hit, az emlék és a társadalmi narratíva keverékévé?

Travis Walton ma már nem bizonyítani akar, hanem elmondani. Nyilatkozataiban visszafogottan, mégis határozottan beszél arról, hogyan változtatta meg életét az a néhány nap 1975 novemberében. Az arizonai erdőben történt eset túlmutat önmagán: nem csupán egy eltűnés története, hanem egy korszak lenyomata arról, hogyan keresi az ember a helyét a világegyetemben – és önmagában.

Perlaki Zsuzsanna Éva

Az illusztrációk Perlaki Zsuzsanna Éva koncepciója és irányítása alapján készültek a ChatGPT (GPT-5, OpenAI) közreműködésével.

© 2025 Perlaki Zsuzsanna Éva. Minden jog fenntartva. A képek a „Travis Walton titokzatos eltűnése” kizárólagos vizuális anyagai; engedély nélküli felhasználásuk, másolásuk vagy terjesztésük tilos.