Éppen öt évtizeddel ezelőtt, 1975 novemberében egy nem mindennapi eltűnésről szóló beszámoló járta be a világsajtót: az arizonai favágó, Travis Walton állítása szerint öt napot töltött földönkívüliek fogságában, miután társai szeme láttára elragadta őt az erdőből egy hatalmas lebegő korongból kiinduló fénysugár. Travis Walton esete az egyik legkülönlegesebb és legjobban dokumentált negyedik típusú találkozás, amelyre ötven év elteltével sem született megnyugtató magyarázat.
Az arizonai Sitgreaves-hegység fenyvesekkel borított
fennsíkján egy fakitermelő brigád napja 1975. november 5-én is éppúgy indult,
mint bármely más hétköznapon. A brigádból azon a napon heten dolgoztak: Mike
Rogers, a csapat vezetője; Travis Walton, a sógora és közeli barátja; valamint
Kenneth Peterson, John Goulette, Steve Pierce, Allen Dalis és Dwayne Smith.
Kora este, hat óra tájban fejezték be a munkát, elpakolták a szerszámokat, és
beültek a régi teherautójukba, hogy elinduljanak Snowflake irányába. Az út
során azonban olyasvalami történt, ami örökre megváltoztatta mindannyiuk életét
– egyetlen pillanat alatt nyoma veszett Travis Waltonnak.
Az erdő már csaknem teljesen sötétbe borult, amikor a brigád
autója elindult lefelé a hegyről vezető úton. A motor egyenletes zúgása
beleolvadt az éjszaka csendjébe. Mike vezetett, Travis az anyósülésen, Kenneth
pedig középen ült. A keskeny hátsó ülésen négyen szorongtak egymás mellett:
John, Steve, Allen és Dwayne – részben megszokásból, részben azért, mert így
külön ülhettek a dohányzók és a nem dohányzók.
Ahogy a kocsi lassan kanyargott a hegyi úton lefelé, Travis
észrevett a fák között egy sárgás derengést. Először csak annyit jegyzett meg,
hogy valami világít a fák között. A többiek is odafordultak, és különös, lebegő
fényt pillantottak meg. Mike ösztönösen lassított, a beszélgetés abbamaradt. A
férfiak egymás fölé hajolva próbálták kivenni, mi világít a fenyvesben. Ahogy
közelebb értek, mind látták, hogy nem a földről indul ki a fény, hanem a fák
koronái között lebeg – mozdulatlanul, hangtalanul, mintha figyelné őket.
Mike lehúzódott az útról, és megállította a járművet. A
motor alapjáraton járt, de senki sem mozdult; mindannyian a tárgyat nézték,
amely addigra tisztán kivehető volt a fák között. Nem messze az úttól egy korong
alakú, aranyló fényben izzó szerkezet lebegett; alatta vibrált a levegő. Egy
pillanatig senki sem szólalt meg – némán bámulták a lebegő járművet, nem hittek
a szemüknek.
Néhány kilométerrel arrébb Mike lelassított, és félrehúzódott az út szélére. A férfiak némán ültek, képtelenek voltak felfogni, mi is történt velük.
A csendet végül Mike törte meg: kijelentette, hogy vissza
kell menni Travisért. Allen tiltakozott, a többiek hallgattak. Végül Mike
visszafordította a kocsit, és ismét a sötét erdő felé indultak.
Amikor visszaértek a tisztáshoz, a tárgynak nyoma sem maradt,
és Travisnek is hűlt helye volt. Csak füstszag és a felvert por terjengett az
esti levegőben. A férfiak néhány percig némán álltak, majd Mike azt mondta,
vissza kell menniük a városba, és jelenteniük kell, mi történt.
Az eltűnés éjszakája
Hazafelé menet a brigád megállt a néhány mérfölddel arrébb
fekvő Heber kisvárosában, a Heber Café előtt. Általában itt vacsoráztak munka
után, most azonban senki sem szállt ki a furgonból. Némán ültek, miközben egyre
jobban eluralkodott rajtuk a fáradtság és a rémület. Végül Mike törte meg a
csendet: kijelentette, hogy értesíteniük kell a rendőrséget.
Néhány órával később a csapat Snowflake-be ért, ahol Mike
azonnal felkereste a helyi seriffet, Marlin Gillespie-t, és beszámolt neki az
esetről. A férfiak zavartan próbálták elmondani a történteket, nehezen találtak
szavakat. Rogers először csupán annyit mondott, hogy „valamilyen fény” csapott
le Travisre, aki ezután eltűnt. Csak a részletesebb kihallgatás során vallották
be, hogy a fény egy „korong alakú repülő tárgyból” jött.
A korabeli rendőrségi jegyzőkönyvek alapján az első
visszatéréskor nem sikerült meghatározni a pontos helyszínt. Az erdőben több
hasonló útelágazás és tisztás is akadt, a férfiak pedig – kimerülten, sokkos
állapotban – nem tudták biztosan megmondani, hol tűnt el a társuk.
Csak a Nap első sugarainál találtak rá a helyre. A földön
semmi nyom nem utalt arra, hogy ott bármi történt volna. Travis keresését egész
nap folytatták; később a helyi önkéntesek és a seriffhivatal emberei is
csatlakoztak hozzájuk. Estére már több mint százan kutattak az erdőben,
helikopter is körözött a környék fölött, de Travisnek nyoma sem volt.
Snowflake zárt közösség volt, alig néhány ezer lakossal. A
hír gyorsan elterjedt, és az emberek két táborra szakadtak: az egyik
őrültségnek vagy hazugságnak tartotta a történetet, a másik pedig félelemmel
vegyes kíváncsisággal beszélt arról, hogy „valami történt az erdőben”. A helyi
sajtó is azonnal ráharapott a hírre – az Arizona Republic és a Holbrook Tribune
már másnap címlapon hozta: „Favágó tűnt el az erdőben – barátai szerint UFO
vitte el.”
A keresés másnapján a rendőrség Mike Rogersre és a brigád
tagjaira összpontosította figyelmét. Mivel Travis továbbra sem került elő,
Gillespie seriff gyanúja egyre inkább megerősödött: bűncselekmény történhetett.
A férfiakat egyenként hívták be kihallgatásra a Navajo
megyei hivatalba, ahol részletesen kikérdezték őket az előző napi eseményekről.
A beszámolók szinte teljesen megegyeztek: mindannyian ugyanúgy írták le a
fényt, a lebegő korongot és Travis eltűnését. Gillespie azonban éppen emiatt
vált bizalmatlanná: túl pontosnak, túl egyezőnek találta a történetet. Úgy
vélte, a férfiak összebeszéltek, hogy elfedjék, mi történt valójában. A
kihallgatások során Rogers végig megőrizte higgadtságát, néhány társa azonban –
különösen Allen Dalis – idegesen viselkedett. A rendőrök szerint látszott
rajtuk a feszültség, de nem a hazugság jelei: inkább a kimerültség és a
félelem.
Ennek ellenére a hatóságok nem engedték el a gyilkosság
gyanúját. Gillespie értesítette az FBI helyi irodáját, és felmerült, hogy a
brigád tagjait poligráfos vizsgálatnak vetik alá. A kisvárosban közben
eluralkodtak a találgatások: sokan már biztosra vették, hogy Travis halott,
mások pedig azt suttogták, hogy a férfiak csak kitalálták az egész történetet.
Az igazság vizsgálata
Teltek a napok, Travis Walton azonban továbbra sem került
elő. A hatóságok számára egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a brigád tagjai nem
mondanak igazat. A közösség türelme is fogyott: a helyiek szerint a férfiakat
valamilyen bűnösség köti össze, és a „repülő csészealj” csupán ürügy arra, hogy
eltitkoljanak valamit.
Gillespie seriff végül az arizonai közbiztonsági
minisztérium segítségét kérte, amely a szervezet egyik legjobb szakértőjét, Cyrus
Gilson poligráfos vizsgálót küldte Snowflake-be, hogy ellenőrizze a férfiak
vallomását. Gilson több mint tízéves tapasztalattal rendelkezett, és hírnevét a
pontosságának köszönhette – ritkán tévedett.
Az eredmény meglepte a hatóságokat: mind az öt férfi
sikeresen átment a teszten, egyedül Allen Dalis eredménye minősült „nem
megbízhatónak” – nem azért, mert hazudott, hanem mert annyira ideges volt, hogy
a műszer nem tudott pontos értéket adni. Gilson később írásban is rögzítette:
„A vizsgálat alapján a férfiak igazat mondtak. Nem tűnik úgy, hogy
bűncselekményt követtek el.”
A rendőrség döbbenten fogadta az eredményt. Gillespie
kénytelen volt elismerni, hogy nincs kézzelfogható bizonyíték bűncselekményre,
így a gyanú alapja megszűnt. A közösség azonban továbbra is megosztott maradt.
Az ügy már országos hírré vált: a „Travis Walton-eltűnés” kifejezés napokon
belül bejárta az Egyesült Államokat.
A nyilvánosság ítélete
A poligráfos vizsgálat után Travis Walton eltűnése az
Egyesült Államok egyik legvitatottabb rendőrségi ügyévé vált. A sajtó figyelme
az arizonai Snowflake-re irányult, az újságírók pedig napok alatt ellepték a
környéket. A Phoenix Gazette, az Arizona Republic és a Holbrook Tribune egymás
után közölte a beszámolókat, miközben országos lapok – köztük a National
Enquirer és a United Press International – is tudósítókat küldtek a helyszínre.
A cikkek hangneme változó volt: egyes újságok szenzációként
tálalták az esetet, mások inkább a rendőrség kételyeit hangsúlyozták. A
médiafigyelem nyomása alá került a Walton család, valamint Mike Rogers és a
brigád többi tagja is, akik közül többen inkább elrejtőztek, hogy elkerüljék az
újságírókat.
![]() |
| Travis Walton |
A rendőrség ugyanakkor továbbra is fenntartással kezelte a
civil kutatócsoportok jelenlétét. Gillespie seriff attól tartott, hogy
tönkreteszik a helyszíni nyomokat, és az eset köré épülő médiafigyelem
akadályozza a hivatalos nyomozást. Ennek ellenére a GSW kutatói több mint tíz
mintát gyűjtöttek a talajból és a környező fák kérgéről, hogy laboratóriumi
vizsgálatnak vessék alá őket.
A sajtó eközben folyamatosan beszámolt az eseményekről. A
National Enquirer például jutalmat ajánlott fel annak, aki hiteles
bizonyítékkal tudja alátámasztani az „idegen elrablás” állítását. Ez a lépés
tovább fokozta a közvélemény megosztottságát: egyesek szerint a történet csalás
volt, mások szerint az igazság pillanata közelgett.
A médiavisszhang hatására az ügy elérte a Pentagon és a
Project Blue Book korábbi kutatóinak figyelmét is. Bár a Blue Book hivatalosan
már 1969-ben lezárta tevékenységét, több egykori tag – köztük Allen Hynek és a
CUFOS (Center for UFO Studies) munkatársai – informálisan jelezték, hogy
figyelemmel kísérik a fejleményeket. A CUFOS megfigyelői később meg is érkeztek
a helyszínre, ahol interjút készítettek Mike Rogersszel és a brigád tagjaival.
A nyilvánosság azonban nem várt a szakértői
következtetésekre. Az újságok címlapjai hetekig Travis Walton nevétől voltak
hangosak. A közvélemény kettészakadt: az egyik oldal hősnek, a másik
szélhámosnak látta őt. A történet ekkorra már messze túlnőtt az arizonai erdő
határain – az amerikai UFO-korszak egyik jelképévé vált.
A visszatérés éjszakája
Travis Walton eltűnésének ötödik éjszakáján, november
10-éről 11-re virradóan, a családja már nem reménykedett abban, hogy élve
előkerül. A keresés kiterjedt az egész környékre, de sem az önkéntesek, sem a
hatóságok nem találtak semmit. A rendőrség ekkorra már szinte biztos volt
abban, hogy Travis meghalt, és a brigád valamiféle bűncselekményt próbál
eltitkolni.
November 11-én, éjfél után nem sokkal, Walton testvére,
Duane telefonhívást kapott. A vonal túlsó végén Travis volt: gyenge, zavart
hangon azt mondta, segítségre van szüksége, és egy közeli benzinkútról
telefonál Snowflake közeléből. A családtagok azonnal útnak indultak, és néhány
perccel később rátaláltak Travisre – mezítláb, szakadt ruhában, kiszáradva és
teljesen összezavarodva.
A rendőrség másnap, november 12-én ismét kihallgatta
Travist. A férfi elmondása szerint eltűnése után egy „nagy, fényes helyiségben”
tért magához, ahol különös lények vették körül. Az emlékek azonban töredékesek
voltak, és gyakran ellentmondtak egymásnak. Az első interjúk során Travis
zavartan, összefüggéstelenül beszélt, ezért ideiglenesen pszichológiai
megfigyelés alá helyezték.
A kórházi orvosok, akik Travis állapotát feljegyezték, arról
számoltak be, hogy a férfi valóban öt napja nem evett, és súlyos stressz jeleit
mutatta. Nem találtak rajta sem külsérelmi nyomot, sem olyan sérülést, amely
elrablásra vagy erőszakra utalt volna. A családtagjai viszont megfigyelték,
hogy Travis nehezen viselte a mesterséges világítást.
Ezzel az eset új szakaszba lépett. A rendőrség, az orvosok
és a civil UFO-kutatók immár nem egy eltűnt személyt, hanem egy túlélőt
vizsgáltak – valakit, aki átélt valamit, de senki sem tudta pontosan, mit.
Két világ határán
Travis Walton visszatérése után hetekig zavartan, szorongva
viselkedett. Emlékei töredékesek voltak, és nem tudta pontosan felidézni, mi
történt vele eltűnése idején. Családja és barátai attól tartottak, hogy ideg-összeroppanást
szenvedett, ezért december 2-án beleegyezett, hogy regressziós hipnózison
vegyen részt, amelyet James A. Harder professzor, az APRO tanácsadója vezetett.
Harder az egyik legelismertebb amerikai UFO-kutató volt, aki több hasonló
„eltérítési” esetben is közreműködött.
Az eljárást nem mindenki fogadta el hitelesnek. Több
pszichológus – köztük John G. Watkins és Harold Edelson – megjegyezte, hogy a
hipnózis alatt szerzett emlékek nem feltétlenül megbízhatóak, mivel az alany
tudattalanul is rekonstruálhat álomszerű képeket. Harder professzor és Travis
orvosa, Joseph Saltzman viszont úgy nyilatkoztak, hogy a férfi reakciói
őszintének tűntek, és a pszichés stressz valós eredetű lehetett.
1976 elején Travis részletesen is leírta élményeit The
Walton Experience című könyvében, amelyben megerősítette a hipnózis során
elhangzottakat. A könyv később a Paramount 1993-as filmadaptációjának, a Fire
in the Sky (Égi tűz) című mozinak is alapjául szolgált. A hipnózis
jegyzőkönyvei és az azokat kísérő orvosi feljegyzések a mai napig az APRO és a GSW
archívumában találhatók – egy állítólagos földönkívüli elrablás egyik
legteljesebb beszámolójaként.
Travis Walton története rövid idő alatt a modern amerikai
UFO-korszak egyik legismertebb esetévé vált. Az 1975-ös események után az
érdeklődés nem csillapodott: kutatók, újságírók, pszichológusok és szkeptikusok
évtizedeken át elemezték, keresve a határokat a tények és a képzelet birodalma között.
A hetvenes évek végén több szervezet – köztük a CUFOS, a
NICAP és a GSW – ismét megvizsgálta a dokumentumokat. A poligráfos eredmények,
a rendőrségi jegyzőkönyvek és az orvosi jelentések egymásnak ellentmondó
értelmezéseket szültek. Míg az APRO és a GSW tagjai továbbra is hiteles
beszámolónak tartották Walton vallomását, addig más kutatók – köztük Philip J.
Klass, az ismert szkeptikus újságíró – a történetet szándékos megtévesztésként
értelmezték. Klass azzal érvelt, hogy a brigád tagjai anyagi okokból és feltűnési
mániából tarthatták fenn az „elrablás” narratíváját.
A nyolcvanas években Travis visszavonult a nyilvánosság
elől, majd 1993-ban ismét előtérbe került a Fire in the Sky című film révén,
amely az ő könyve alapján készült. A film drámaibb, eltérő részleteket mutatott
be, de világszerte ismertté tette az esetet, és újabb vitákat indított. Sokan a
film hatására fedezték fel újra a történetet, mások éppen emiatt kérdőjelezték
meg a hitelességét.
Travis későbbi interjúiban következetesen kitartott
amellett, hogy amit látott, valóságos volt. Többször kijelentette, hogy sem ő,
sem társai nem szereztek anyagi hasznot az ügyből, és hogy a szkeptikusok „nem
élhették át azt, amit ő átélt”. Az utóbbi években számos konferencián,
podcastben és dokumentumfilmben szólalt meg, hangsúlyozva: az eset szerinte
„nem bizonyíték az idegen életre, hanem annak bizonyítéka, hogy valami történt,
amit az emberiség még nem ért”.
A tudományos közösség ma is megosztott. Egyes pszichológusok
szerint a történet klasszikus traumareakciós mintákat mutat: az élmény során
tapasztalt bénultság, a fényérzékenység és a disszociatív emlékképek
összhangban állnak az akut stresszreakció tüneteivel. Más kutatók viszont
rámutatnak, hogy a brigád tagjai évtizedek óta következetesen ugyanazt a
történetet mesélik el – ami ritka a kitalált eseteknél.
A nyilatkozat nagy port kavart, mert sokan ezt a
tanúvallomás visszavonásaként értelmezték. Néhány hónappal később Rogers
pontosított: nem az esemény tényét tagadja, hanem az állandó viták és a
médiában megjelenő torzítások miatt „fáradt bele az egészbe”. Ez az epizód újra
felszínre hozta a legfontosabb kérdést: mennyire épül Travis Walton története a
tanúk szavahihetőségére, és mennyiben válik az egyéni hit, az emlék és a
társadalmi narratíva keverékévé?
Travis Walton ma már nem bizonyítani akar, hanem elmondani.
Nyilatkozataiban visszafogottan, mégis határozottan beszél arról, hogyan
változtatta meg életét az a néhány nap 1975 novemberében. Az arizonai erdőben
történt eset túlmutat önmagán: nem csupán egy eltűnés története, hanem egy
korszak lenyomata arról, hogyan keresi az ember a helyét a világegyetemben – és
önmagában.
Perlaki Zsuzsanna Éva
Az illusztrációk Perlaki Zsuzsanna Éva koncepciója és irányítása alapján készültek a ChatGPT (GPT-5, OpenAI) közreműködésével.
© 2025 Perlaki Zsuzsanna Éva. Minden jog fenntartva. A képek a „Travis Walton titokzatos eltűnése” kizárólagos vizuális anyagai; engedély nélküli felhasználásuk, másolásuk vagy terjesztésük tilos.













Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése