SZAKRÁLIS ÁBÉCÉ II.

Isteni és szellemi kommunikáció

Lelkünket egészen az égi világok tetejére, Isten mellé emeli az a betűkészlet, amelyet a mai köznyelv egyszerűen csak „székely rovásnak” nevez. Az Isteni, szellemi kommunikációt ezzel megfosztva minden spirituális tartalmától, pusztán jelkészletté zsugorítja, s egyetlen nép ábécéjenek nyilvánítja ki. Cikksorozatomban szeretném a megfelelő helyére visszaemelni ezt a legősibb ősgyökereinkből fakadó jelkészletet, melynek minden vonása IS–Ten-től ered. Ős teremtő erő hatja át a szívünket, az ősi terembura kapui tárulnak fel előttünk olvasáskor.

Énlakai ligatúra jelei

Az első részben tárgyaltuk a kommunikáció jelentőségét, melynek az egyik eleme a jelek, szimbólumok, gondolatok eggyé olvasztása. Tisztáztuk Varga Csaba nyelvész érveléseivel, hogy miért nem székely rovásírásnak nevezzük ezt az ősi ábécét, ezért ezekre már újból nem térek ki. Ebben a részben haladok tovább az ősi jelkészlet elemeinek, azok írásos formáinak és jelentéseinek bemutatásával. Tárgyalni fogom az ősi betűkkel való írásmódokat, nyelvtani szabályokat Friedrich Klárát segítségül hívva. Illetve kitérek kicsit ennek az ábécének a szakrális vonatkoztatásaira.

A szakrális szó jelentése: Isteni, szent, természetfeletti eredetű. 

Miért vélekedek úgy – amivel biztosan tudom, hogy sokan mások is egyetértenek –, hogy az ősi ábécé betűi szakrálisak? Azért, mert minden egyes betűje, jele túlmutat a kiejtett hangértéken. Majdnem minden jel külön fogalmat is hordoz magában, mely egy-egy szóval beazonosítható, vagy akár egész gondolatsort is megindíthat a betűket ismerő egyén fejében. Bár az ősi jelkészlet igazi misztikuma a népművészetben tud leginkább kibontakozni, nem feltétlenül az egyszerű írásos szövegekben. Ettől függetlenül nem lehet nem észrevenni, hogy olykor egy-egy jel akár önmagában is többet mond egyetlen szónál.

A központi tudathoz vagy tudattalanhoz kapcsolódva, a kifinomult rezgések észlelése és azok értelmezése segítséget nyújthat a kozmikus igazságok felismerésében. Ezek általában képi formában mutatkoznak meg, észlelésük közben sokszor az alany úgy érzi, ébren álmodik.

A gondolatok, amelyek ekkor felszínre törnek, szimbolikus formában jelennek meg, eleinte bonyolult vagy épp túl egyszerű értelmet mutathatnak. Földhözragadt gondolkodásmódunkat hátrahagyva, a kollektív mondanivalóra törekedve kell a megfejtéseket keresnünk, hiszen ezeket képviselik a szimbólumok. Az univerzum összes fajára, értelmére ugyanazt a hatást kell kifejteniük ahhoz, hogy egyetemlegesen érthetők legyenek.

Gondoljunk csak a legegyszerűbb jelre az ősi ábécében, az „sz” betűre, melynek formája egy felülről lefele húzott egyenes vonal: „I”, melynek egyik szakrális jelentősége abban rejlik, hogy rögtön megmutatja az égből vezető utat a Földre. Egyben utal a kapcsolatra is az ég és föld között. Az eget és a földet összekapcsoló szálra. Eszünkbe juthatnak erről a jelről azok a tapasztalások, melyek arról szólnak, hogy az ember a földi testét egy időre elhagyva, a szellemteste által „utazik” a földön vagy akár az egész univerzumban. Ilyenkor az „utazók” többsége említést tesz arról, hogy egy ezüstösen fénylő szál köti össze őket az anyagi és a szellemi testükkel. Sok esetben ezt az élményt a halálközeli állapot idézi elő, de vannak olyan személyek is, akik meditatív állapotban vagy az alvási szakász REM-fázisában is érzékelnek hasonló élményeket. A legtöbb „utazós” tapasztalás szereplői beszámolnak egy hófehér, csillogó fényről is, melyet leginkább az Istennel hoznak összefüggésbe, érzik a feléjük kiáradó szeretetet, és életenergiával töltődnek fel.

Az ősi jelkészlet formáinak többsége összefüggésbe hozható egy ősi, Isteni kapcsolatot magában rejtő jelentéssel. Ezért közkedveltek a népművészet világában is. Egyszerű jelei könnyen megelevenednek, amint harmóniába rendezve készítjük el őket. Most még viszont magára az írásra, a betűk megismerésére koncentráljuk.

A betűk ismeretével már neki is állhatna az ember rögtön írni – ahogy sokan teszik is, olykor nevetségesen bután –, de javaslom, mielőtt hozzáfognának, mindenképpen ismerkedjenek meg az ősi ábécé nyelvtani részével is. Az alábbi szabályok Friedrich Klára „Írástörténeti áttekintő magyar szempontból” című könyvében (5. o.) találhatók meg.

A rovásírás legfontosabb szabályai:

1. A rovásírást jobbról balra írjuk, mert legtöbb írásemlékünkben így szerepel. Lehet balról jobbra is írni, ám ez nem hagyománykövető. Ebben az esetben meg kell fordítani a betűket.

2. A szavakat szóközökkel választjuk el egymástól. Az írásjelek ugyanazok, mint a latin betűs írásnál.

3. A rovásírásban kétfajta K betű használatos. Magyar Adorján szerint az egyik a szó végeire, a másik a szó belsejébe kerül. Forrai Sándor véleménye ezzel szemben az, hogy a kétfajta K használatát a mellettük lévő magánhangzók hangrendje dönti el. Friedrich Klára kutatásai szerint rovásemlékeink nem igazolják ezeket a szabályokat. Egyszerűbb, és ezt az egyszerűsítést Forrai Sándor is elfogadta, ha csak a k jelet használjuk K-ként. Ugyanis régen nem csak az (e) f, (e) l, (e) m, (e) n, (e) ny, (e) r, (e) s, (e) sz hangoknál ejtették elől az e-t, hanem mindegyik mássalhangzónknál. Tehát (e) b, (e) c, (e) cs … (e) k, ennek a jele pedig a k.

4. Fontos szabály, hogy rovásírásunkban csak azokat a betűváltozatokat használhatjuk, amelyek valamely régi rovásemlékben megtalálhatók.

5. A rovásbetűk között nincs Q, W, X, Y. Rovásírással így jelöljük őket: QU=KV, pl. Aquincum; W=V, pl. Wesselényi; X=KSZ, pl. taxi; Y=I, pl. Vörösmarty.

Őseink jellemzően jobbról balra rótták a betűket, de találni olyan emlékeket is, ahol fordítva, balról jobbra írtak, illetve olyan is előfordult, hogy fentről lefelé vagy lentről felfelé vésték a jeleket. Évezredekkel ezelőtt sok esetben azon is múlott az írás iránya, hogy milyen felületre véstek, hol fért el a betű. A helykihasználás céljából terjedtek el leginkább a ligatúrák is, azaz a betűk összerovása, erről majd egy külön részben fogunk beszélni.

Mivel ezeket a betűket tükrözve is használták – a nem is olyan távoli múltban –, ezért érdemes mindkét irányból lerajzolni a jeleket, jobbra és balra fordítva is, és úgy megtanulni felismerni őket. Az olvasási irányt mindig az mutatja majd meg, hogy merrefelé állnak a betűk. Napjainkban – az ősi hagyományoktól eltérően – leginkább a balról jobbra való írás terjedt el az ősi betűket használva is. Hazánkat járva rengeteg olyan városhatárt léphetünk át, ahol nemcsak a latin betűkkel jelzik a város nevét, hanem az ősi betűket is feltüntetik. Mondhatni, divattá vált „róni”. Sajnos a legtöbb esetben balról jobbra szerepelnek az ősi betűk a táblákon. Mivel már több mint ezer éve ránk erőltették a latin betűk használatát, és ezzel együtt a balról jobbra írást, így sajnos a legtöbb magyar ember a berögzült szokás miatt nem is képes fordítva, azaz a helyes módon írni az ősi ábécével. Pedig ha tudnák az emberek, hogy az agyfélteke működését is befolyásolja az írásunk iránya, talán többen vennének erőt magukon, hogy a hagyományoknak megfelelően írjanak, ezzel felszabadítva a kreativitásukat.

Véleményem szerint az ősi ábécé írásmódjait vizsgálva kijelenthetjük, hogy szuperintelligens nyelv a magyar, mivel az ősi betűivel, szavaival rengeteg formában tudunk információt cserélni, akár írás formájában is. Elgondolkodtató, hogy ennek a varázslatos nyelvnek és írásmódnak a „feltalálására” vajon hogyan volt képes több tízezer évvel ezelőtt a tudomány szerinti „ősember”. Kizártnak tartom, hogy egy hosszú fejlődési folyamat következménye lenne ez csupán. Egyre több ember fejében születik meg az a gondolat, hogy egy nálunk sokkal intelligensebb fajtól „örököltük” meg a nyelvünket és írásunkat. Varga Csaba nyelvész is eljutott ehhez a feltételezéshez munkássága során. Az ősi írástudást vélhetően évezredekkel ezelőtt adhatták át nekünk. Vannak olyan leletek, amelyek több tízezer évesek, és az ősi ábécé jeleit találjuk meg rajtuk. Ez mindenképpen elgondolkodtató. A későbbiekben, amikor már az összes jelét bemutattam az ősi ábécének, és a ligatúrákat is ismertettem, akkor ezeknek az ősi leleteknek a bemutatására is sort kerítünk.

Az első részben az ősi ábécé első 13 betűjét mutattam be, a mai értelemben vett ábécésorrendben eljutottunk az „A” betűtől az „I” betűig az „Ősi rovásjelek az erdélyi aranylemezek” című könyvem alapján. Ehhez az összes létező forrást felhasználtam, amit a könyvekben és az internetes oldalakon találtam. Így egyedi forrásmegjelölést itt nem használok, hisz az alábbi betűk szavankénti elemzése rengeteg ember nevéhez fűződik, és mindenki felhasználta a mások által feltételezett információkat is. Ezért nem szeretnék olyan felsorolásba kezdeni, amelyből bárki munkája hiányozna, amit én nem ismerek, és joggal felháborodhatna, hogy miért hagytam ki éppen az ő nevét. Lássuk a következő 13 betűt.

Az „Í” rovásjele és szava: Í = Írás (tevékenység). Megtestesül az Ige, vagyis a szó életre kel, testet ölt, cselekszik, formát kap és formát vesz fel.

A „J (eJ)” rovásjele és szavai: J = Jövesztő (a széna- vagy szalmakazalból a napi adag kihúzgálására – jövesztésére – való szerszám). J = Jó, folyó. JÓ szavunk nem csak pozitív tulajdonságot jelöl, bensőséges viszony is kifejezhető vele. Pl. a régies Jó uram, Nagy Jó Uram, Jó isten szavaink ezt a viszonyt fejezik ki. A szó folyónevekben is fennmaradt, pl. Sajó, Berettyó (Beretjó). Az erdélyi nagy botnaptár rovója ezt a betűt használja a J és I hang jelölésére is.

A „K (eK)” rovásjele szóközben és szavai: K = Kerítés vagy Keret. K = Kert. A jel feltételezett jelentése: kert, keret, kerített föld. A Föld életerő-központja, a Kárpát-medence Édenkertje.

A „K (aK)” rovásjele szó végén.

Az „L (eL)” rovásjele és szavai: L = Ló. A ló a pusztai nagyállattartó társadalmakban a szabadságot, a gazdagságot és a hatalmat jelentette. Éltető Lélek – óvó, biztos támasz az úton Istenhez.

A „LY (eLY)” rovásjele és szavai: LY = Lyuk, egy fokos fejében. LY = Lyuk, Forrás, (heLY?). Lyuk: a Világmindenséget uraló Isteni Rend felé nyit. Ennek a jelnek több változatát is használták a régi rovók. Legismertebb alakja a kör, s közepében pont. Minden korban napszimbólum volt, s ma is az a csillagászatban, asztrológiában. A Nap valóban forrás, a fény, a meleg, az élet forrása. Az eLy betű ugyanakkor helyet is jelenthet, a kezdő H betűt nem volt kötelező kiírni – (h)ely. A székely „ly” (lyuk) párhuzama: a „lyuk” itt az élet és a bőség forrását jelenti, ami azonos a Napistennel.

Az „M (eM)” rovásjele és szavai: M = Mama vagy Mellek, Magas. Emlő: táplálás, testi, szellemi értelemben egyaránt. Mivel jeleink túlnyomó többsége az ember és a környező világ egymáshoz való viszonyát tükrözi, inkább az első fogalmi értékek illenek a betű formájához.

Az „N (eN)” rovásjele és szavai: N = Növekvő Hold formája. N = Nő, Növény, Növekedés, Nedves. A rovásjelek második legfontosabb alkotóeleme, 11 betűnk épül rá. Nőies elem (gondoljunk csak a holdfázisra!).

Az „NY (eNY)” rovásjele és szavai: NY = NYíl (nyíl és íj – különböző formájú, azonos jelentésű szavak). NY = Nyugat, NYugalom. Az eNy betű érdekessége, hogy többi jelünkkel ellentétben jobbra néz, de csak látszólag néz jobbra, ugyanis nem a szárra, hanem az ívre épül.

Az „O” rovásjele és szavai: O = Ostor (karikás ostor). O = Oldal, Oltalom (gyermekét ölelő anyai karok). Az Isteni Kapcsolatot segítő ereklyék oltára; oltár.

Az „Ó” rovásjele és szavai: Ó = Óra a számlapjával. A jel spirált formáz, s ez a szimbólum egész Európában elterjedt volt az ősidőkben. Elképzelhető, hogy a spirál szimbólum magyar neve: forgó, Napforgó. Egy örök körforgás.

Az „Ö” rovásjele és szavai: Ö= Ökör. A gazdasággal kapcsolatos fogalmak körébe beilleszthető az „ökör” fogalmi érték is, hiszen a pusztai népek legfontosabb állata a ló mellett a szarvasmarha volt. Nemcsak a gazdagságot jelentette, de a szó legszorosabb értelmében az életet is.

Az „Ő” rovásjele és szavai: Ő = ez a betű nem szerepel a régi ábécékben, a modern kor igénye hozta létre.

Perlaki Zsuzsanna Éva

Ha szeretnél mélyebben elmerülni a rovásírás rejtelmeiben, és érdekel a Földön kívülről származó aranylemezek valódi megfejtése, akkor ajánlom figyelmedbe az alábbi könyvet!

Perlaki Zsuzsanna Éva: Ősi rovásjelek az erdélyi aranylemezeken

A kötet megrendelhető a meridiancsoport@gmail.com e-mail-címen. Könyvesboltokban nem kapható!

Formátuma A5, terjedelme 122 oldal.

Ára: 3000 Ft + 1200 Ft postaköltség.

Az univerzum maga az élet, nemcsak fizikai, hanem szellemi lények sokaságától is hemzseg. A végtelen időben a galaxisok milliárdjai születnek és pusztulnak el úgy, hogy a változatlan Egy meg sem rezdül. Ma már biztosan állíthatjuk, hogy civilizációnk nem az első ezen az általunk Földnek nevezett bolygón. Az egyiptomiak, a sumírok, a maják, a hunok-magyarok, a kínaiak, az indiaiak, a dogonok ősi történetei mind-mind arról tanúskodnak, hogy elődeink vagy más bolygókról érkeztek, vagy e nem földi civilizáció képviselői tanították őket. És innentől már csak egy lépés, hogy a bibliai egy nyelv is tőlük származik. Egy nyelv, egy tudás, egy vallás és egy írás volt valaha a Földön, ami bábeli zavarodottságba került az idők során. Ősi jeleink rendkívül időtállók, és ha ezek földönkívüli utazók aranylemezein köszönnek vissza, akkor a forrásuk bizonyára közös.

Perlaki Zsuzsanna Éva ebben a könyvében az erdélyi aranylemezeket veszi górcső alá, melyeket 1974-ben adtak át földönkívüliek Izsáky Lászlónak és társainak. Bemutatja a lemezeken szereplő idegen írásjelek és az ősi földi ábécé hasonlóságait és különbségeit. Rámutat arra, hogy Izsáky László helytelenül fejtette meg a lemezeket, hibás ábécét állított össze, ezáltal a köztudatban elterjedt „versikék” helyett teljesen más értelmet rejthetnek a jelek. Hónapokon át elemezte az aranylemezekre rótt betűket, számtalan összehasonlító táblázatot készített, sokféleképpen próbálta dekódolni a szövegeket. Elrugaszkodott a berögzült földi szokásoktól, és univerzális gondolkodásra törekedett. Véleménye szerint a kozmikus Biblia néhány darabja kerülhetett az emberiség kezébe, amely a teremtés hajnalát meséli el.