HOGYAN ÉLJÜNK TÚL EGY ATOMTÁMADÁST?

Megfelelő óvóhelyen, túlélőcsomaggal átvészelhető 
a nukleáris csapás

Csaknem nyolcvan éve tart az atomkorszak, a fegyverkezési versenyben a legerősebb hatalmak atombombákkal tartják sakkban egymást és a világ technikailag kevésbé felkészült részét. Napjainkban Oroszország emlegeti egyre sűrűbben, nem rettennek vissza attól sem, hogy az ellenségeik ellen bevessék a legszörnyűbb tömegpusztító fegyvert, kockáztatva ezzel azt, hogy olyan lavinát indítsanak el, mely az emberiség kipusztulásával fenyeget. Cikkemben arra keresem a választ, vajon hogyan élhetünk túl egy váratlan atomtámadást, túlélhetjük-e egyáltalán.

Örökre megváltozott a világ, miután az Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án 8 óra 15 perckor bevetette a történelem első atombombáját. A japán nagyváros, Hirosima fölött vakító kékesfehér fény lobbant, majd mennydörgés következett, és az azóta elhíresült gombafelhő szökött az ég felé: 600 méter magasságban felrobbant a Little Boynak elnevezett, 17 ezer tonna TNT-vel egyenlő hatású atombomba. A robbanás körzetében 1,2 kilométer sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé. Három nappal később, 1945. augusztus 9-én Nagaszakira dobtak le atombombát az amerikaiak, amely hasonló pusztítást végzett. Negyedmillióra becsülik az áldozatok számát. A többség halálát nem a robbanás okozta, hanem az azt követő tűzvész, épületomlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közepette vesztették életüket.

Rémisztő fenyegetés

Az atombomba brutális erejéről a világ a második világháború végfázisában győződhetett meg, de voltaképpen a hidegháborús időszak nagy részét is az atompánik, a nukleáris holokauszttól való rettegés töltötte ki. A tudomány fejlődésével párhuzamosan a bombákat is fejleszteni kezdték, ami azt jelentette, hogy rövid időn belül túlszárnyalták a Japánra ledobott bombák halálos hatékonyságát. Szerencsére a második világháború óta nem vetettek be élesben atombombát, így az áldozatok számával nem vethető össze a hatékonyságuk, csak a tesztrobbantások erejéből következtethetünk arra, hogy milyen mértékű lenne, ha lakott területek ellen fordítanák őket.

A Földön jelenleg 34 ország hasznosítja az atomenergiát villamos áram előállítására, ezek közül kilenc atombombát is előállított. Az Amerikai Tudósok Szövetségének 2021-es felmérése alapján Izrael, Észak-Korea, az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, India, Kína, Pakisztán és Oroszország összesen mintegy 13 150 robbanófejjel rendelkezik, a fegyverek 90 százalékán Oroszország és az Egyesült Államok osztozik. Érdekesség, hogy a robbanófejek száma még mindig jóval alacsonyabb, mint a hidegháború idején. Az akkori 1986-os csúcson 65 ezer robbanótöltetet tudhatott magáénak a két szuperhatalom. A Pentagon éves jelentése szerint Kína tölteteinek a száma 2030-ra megháromszorozódhat, és elérheti az ezret. 

Európában Franciaország igazi atomnagyhatalomnak számít a maga 290 töltetével, de az Egyesült Királyság sem panaszkodhat 195 robbanófejével. Érdekesség, hogy Izrael, amely a mai napig nem írta alá az atomsorompó-egyezményt, 90 töltetet tudhat magáénak. Az 1968-as egyezményt ugyan Észak-Korea 1985-ben ratifikálta, ám 2003-ban kilépett belőle, és nem sokkal később végrehajtotta az első atombombatesztjét. 

Napjainkban Oroszország emlegeti egyre sűrűbben az ukrajnai háborús konfliktusa okán, hogy a legfélelmetesebb, leghalálosabb tömegpusztító fegyver bevetésére is felkészült. Vlagyimir Putyin orosz elnök márciusban jelentette be, hogy készenlétbe helyezte a nukleáris erőket, amiért a NATO-tagországok „agresszív kijelentéseket” tettek az Ukrajnát lerohanó Oroszország ellen. Bár nyugati elemzők és szakértők szerint Putyin csak „retorikai harcot” folytat, egy atomtámadás valóban szörnyű következményekkel járna.

Nukleáris veszélyhelyzet

Magyarországon nincs atomtámadásra előírt protokoll. Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) kifejezetten atomcsapásra vonatkozó tanácsokkal nem szolgál, de hasonló járulékos következményekkel járó nukleáris veszély esetére igen. 

Az OKF ajánlása szerint a lakosság akkor jár el helyesen, ha zárt helyen vészeli át, amíg elvonul a radioaktív felhő. Zárt ablakok és ajtók mögött kell tartózkodni, ezzel ugyanis jelentősen csökkenthető a szervezetbe kerülő sugáradag. A legalkalmasabb helyek azok a belső szobák, ahol a lehető legkevesebb a nyílászáró, valamint a pincék, alagsorok. Elsősorban az állami televíziót és rádiót, az M1 és a Kossuth rádió műsorát kell figyelemmel kísérni, mert ott hangzanak el az óvintézkedések elrendelésére és feloldására vonatkozó információk. A protokoll szerint önállóan, utasítás nélkül nem szabad megkezdeni a menekülést. Előbb ugyanis ismerni kell a kimenekítési útvonalakat, hogy el tudjuk kerülni a radioaktív felhőt és a már szennyezett területeket. 

Az OKF protokollja alapján, ha kitelepítésre kerül sor, akkor a helyes eljárás a következő. Mielőtt elhagyjuk az otthonunkat, le kell kapcsolni az áramot, el kell zárni a víz- és gázberendezéseket, el kell oltani a kályhákban, tűzhelyekben az égő tüzeket, be kell zárni az ablakokat, lehúzni a redőnyöket, és kulcsra kell zárni a lakásajtót. Azt javasolják, a telefonjainkat csak segélykérésre használjuk, mert a mentéssel foglalkozó szervezeteknek szükségük van a vonalakra. Amennyiben mozgásképtelen személy van a családban, azt be kell jelenteni a gyülekezési helyen, és az elszállításáig egy családtagnak kell vigyáznia a betegre. 

A kitelepítéskor túlélőcsomagot kell magunkkal vinni, ami lehetőség szerint ne haladja meg a 20 kilogrammot. A csomagra rá kell írni a nevet, címet, a gyermekek ruházatára pedig felvarrni a nevét és a születési idejét, a könnyebb beazonosíthatóság érdekében. Mellékelni kell az esetleges gyógyszerérzékenységéről szóló iratot. 

A túlélőcsomag tartalmazza a személyi okmányokat, értéktárgyakat, készpénzt, betétkönyvet, bankkártyát, a rendszeresen használt gyógyszereket és gyógyászati segédeszközöket. Legalább két-három napi élelmiszert kell magunkkal vinni, ami biztosítja napi 3000–3600 kalória bevitelét, továbbá néhány liter ivóvizet. Ezen kívül az évszaknak megfelelő lábbelit, felsőruházatot, fehérneműt, tisztálkodási eszközöket, takarót, hálózsákot, gumimatracot, hordozható rádiót és egyéni védőeszközöket – szükség szerint légzésvédő és bőrvédő eszközként használható ruházatot – is tegyünk a túlélőzsákba. 

Van még valami, ami elsőre nem tűnik magától értetődőnek, mégis hasznos a túlélés szempontjából. Ez pedig a gyógyszer formájában beszerezhető kálium-jodid, mert azzal csökkenthető a levegőbe került, káros radioaktív jód felhalmozódása a szervezetben. A kálium-jodid stabil jódizotópot tartalmazó só, a pajzsmirigy megfelelő működéséhez szükséges elem. Az OKF felhívja a figyelmet, hogy a kálium-jodidot csak központi utasításra és csakis indokolt esetben szabad bevenni, ellenkező esetben a kockázat nagyobb, mint a haszon. A gyógyszert egyébként Paks 30 kilométeres körzetében lévő települések gyógyszertáraiban lehet beszerezni, de az ország rendelkezik szükség esetén kiosztható központi készletekkel is.

Hogyan üt arcul a valóság?

Egy atomrobbanás közvetlen közelében semmi esélyünk nincs a túlélésre. Két eshetőség van, az egyik, amikor tudjuk, hogy közeledik az atomtámadás, a másik pedig, ha váratlanul ér bennünket.

Ha egy másik kontinensről indul a ballisztikus atomrakéta, akkor az az indítást követő 15–30 percen belül ér célba, ebben az esetben a hír alighanem betöltené a sajtót, így lenne időnk arra, hogy tegyünk valamit a túlélésünk érdekében. Lényeges a becsapódás helye, mert csak a robbanás másodlagos hatásai ellen tudunk védekezni.

Egy atomtöltet robbanásakor elképesztő energia szabadul fel, amely vakító fényt eredményez. Ez a szakértők szerint a vaksághoz hasonló, néhány percig tartó állapotot váltana ki annál, aki belenézne, akkor is, ha 20 kilométeres távolságban lenne a robbanás helyétől. Éjszaka már egész más a helyzet: ha tiszta az égbolt, úgy még a robbanástól 85 kilométerre élők is átmeneti látászavarral küzdenének. Ennél súlyosabb probléma a bomba, illetve a hő által kiváltott égési sérülések. Ezt még 11 kilométeres távolságban is megéreznék az emberek, enyhe, elsőfokú égési sérülések formájában.

Legfontosabb tehát, hogy minél előbb megfelelő menedékhelyet keressünk. Fontos, hogy az épület, amiben meghúzzuk magunkat, téglából vagy betonból legyen. Lehetőség szerint igyekezzünk minél mélyebbre menekülni, akár alagsorba vagy pincébe. Ha nincs a közelben pince, és nincs idő eljutni a legközelebbi óvóhelyre, akkor meg kell keresni azt a helyiséget a tartózkodási helyünkön, ahol lehetőleg nincs ablak. Ha szükséges, bútorokból és ruhaneműkből kell bunkert készíteni, ahol átvészelhetjük a robbanást.

Ha nem értesültünk előre az atomtámadásról, és éppen a szabadban tartózkodunk, amikor észleljük a robbanást, akkor azonnal a robbanással ellenkező irányban, széttett lábakkal a földre kell hasalni, a kezünket pedig tegyük a fejükre. A robbanás után öt perccel próbáljunk meg minél messzebbre menekülni. Figyeljünk arra, hogy a szél fújásának irányába haladjunk! Így nyerhetünk egy kis időt addig, míg a nyakunkba zúdul a radioaktív por. A robbanást követő 10-15 perc múlva a por már kezd visszahullani a földre. Mindenképpen védekezzünk a szennyező por ellen, takarjuk be fedetlen testrészeinket – fejünket, kezünket – valamilyen ronggyal vagy műanyag zacskóval. Igyekezzünk minél előbb védett, zárt helyre menni. Mielőtt belépünk a zárt helyre, minden ruhát le kell vennünk és kint kell hagynunk. Ezután a védett helyen azonnal alaposan mossuk meg magunkat.

Az ionizáló sugárzás elváltozásokat okoz az élőlények szöveteiben. Ennek hatására fél napon belül hányinger, hányás, fejfájás, szédülés, gyengeség jelentkezik, súlyosabb fertőzéskor láz, hajhullás, véres hányás is lehet, és csökken a véralvadási képesség. Nagyon súlyos esetben zavarodottság és alacsony vérnyomás is jellemző. A fertőzöttek fele nem éli túl a betegséget.

Védelmi rendszer a föld alatt

Budapest lakosságának csupán töredéke, mintegy 230 ezer ember rejtőzhetne el óvóhelyen: szerencsés esetben saját lakóháza alatt, még szerencsésebb esetben a metróalagutakban, amelyek percek alatt valóságos „védelmi erődökké” alakíthatók át. Persze csak azok számára, akik az állomások környékén, egy meghatározott sugarú körön belül laknak, vagy véletlenül a környéken tartózkodnak... (S hogy mi történne a felszínen maradt több mint másfél millió budapestivel? Addig jó, míg költői kérdés marad!)

A metró óvóhelyeiről sok városi legenda terjeng – a teljes igazságot legfeljebb a még élő építőmunkások és a titkos páncélszekrényekben őrzött porosodó iratok őrzik. A hidegháborús évtizedekben, amikor még egy Budapest elleni atomcsapás lehetősége is a levegőben lógott, a tervezők semmit nem bíztak a véletlenre. A mélyvezetésű alagutakat és állomásokat úgy alakították ki, hogy azok védelmet nyújtsanak egy 1000 kilogrammos rombolóbomba találata ellen, valamint ellenálljanak az akkori atomfegyverek hatásainak, az iszonyatos lökéshullámok nyomásának. A biztonságot – többek között – többtonnás elzárókapuk, gigantikus légszűrők és generátorok garantálják, sőt, még a vízszükségletet is önálló kutakból fedezik.

Mindez igen megnyugtatóan és biztatóan hangozhat, legalábbis azok számára, akik egyáltalán lejutnak a föld alá. A valóság azonban a legdémonibb rémálmokat is alulmúlná. A társadalom legkülönbözőbb rétegei kerülnének egy fedél alá, alkoholista hajléktalanoktól és körözött bűnözőktől kezdve a milliárdos vállalkozókig. Kétszázezer ember – köztük csecsemőkkel, nyugdíjasokkal, betegekkel, sérültekkel, haldoklókkal és halottakkal – összezárva, 30 méterrel a föld alatt. Még ha szakszerűen működnek is a szellőztető és áramtermelő berendezések, és nem fenyeget a fulladás vagy a teljes sötétség veszélye, már az első órákban leírhatatlan káosz alakulna ki.

Az alagutakban eltöltött napok, esetleg hetek alatt ezt csak súlyosbítaná a fogyatkozó víz- és élelmiszerkészlet, az alapvető higiénia és a megfelelő orvosi ellátás hiánya, s ehhez párosulva a klausztrofóbia, a szorongás, a halálfélelem – majd az egyre erősödő pánikhangulat. A remegő, reszkető és összekulcsolt kézzel imádkozó emberek között egyre többen adnák fel a reményt. Sokan a kinti veszély ellenére megpróbálnának „kitörni” a bezártságból, de amikor a háromtonnás zsilipek elleni támadás nem hozna sikert, az óvóhelyek parancsnokai ellen fordulnának...

Eközben a felszínen rekedt emberek pincékben, alagutakban húznák meg magukat, míg sokan autójukba pattannának, és őrült menekülésbe kezdenének. Egy atomrobbanás azonban senkit és semmit nem kímél, földdel tenné egyenlővé a legmagasabb épületeket, a budai Várat, az Országházat és a dunai hidakat egyaránt, miközben helyrehozhatatlan károkat okozna az utakban, a felszíni áramellátásban, a kommunikációs berendezésekben és a közművekben egyaránt. A lőszerraktárak, vegyi és pirotechnikai üzemek felől hatalmas robbanások hallatszanának, s a pusztítás mértéke percek alatt meghaladná a második világháborús károkét.

Mivel a tüzek oltásához használható járművek és eszközök is megsemmisülnének, feltartóztathatatlan tűzvihar száguldana végig Budapesten és környékén. Csillebércen minden képzeletet felülmúló robbanás rázhatja meg a vidéket: a felrobbant kutatóreaktorból újabb gyilkos sugárzás kerülne a levegőbe, és terítené be a fővárost – vagyis ami megmaradt belőle...

Hogy valóban így történne-e? Megmenekülnének-e az óvóhelyeken rekedt emberek, vagy mégsem bizonyulna elég hatékonynak a föld alatti védelmi rendszer? Soha ne kelljen megtudnunk. Mint ahogyan azt sem, hogy mi történne az ítéletnap után, hogy talpra tudna-e állni az ország, amelynek fővárosa a föld színével vált egyenlővé.

De ne feledjük: „egyszer már megtörtént...” S egyszer velünk is megtörténhet.

PERLAKI ZSUZSANNA ÉVA