A Project Blue Book legrejtélyesebb ügyei – tudomány, tanúk és kérdőjelek

 

MEGJELENT A KÖRMENDI FIGYELŐ KÖNYVEK 26. SZÁMA

A Körmendi Figyelőben megjelent a Project Blue Book legrejtélyesebb ügyei – tudomány, tanúk és kérdőjelek című legújabb cikkem, köszönet érte a Körmendi Kulturális Műhelynek!

Az Egyesült Államok légiereje 1952 és 1969 között működtette a Project Blue Book (Kék Könyv Projekt) nevű programot, amelynek keretében több mint tizenkétezer, „azonosítatlan repülő tárgyként” – UFO-ként, későbbi nevén UAP-ként – bejelentett esetet vizsgáltak ki. A kutatás célja kettős volt: egyrészt annak felmérése, hogy ezek az ismeretlen jelenségek jelenthetnek-e biztonsági kockázatot, másrészt az, hogy tudományos módszerekkel megpróbálják azonosítani a megfigyeléseket.

A csaknem két évtized alatt a program hatalmas mennyiségű adatot gyűjtött össze. Bár az esetek túlnyomó többségét földi eredetűnek minősítették, mintegy hétszáz megfigyelés maradt a „nem azonosított” kategóriában – olyan jelenségek, amelyekre sem természetes, sem emberi eredetet nem sikerült teljes bizonyossággal találni.

A következőkben ezek közül a tíz legvitatottabb és legjobban dokumentált ügy történetét, vizsgálati eredményeit és nyitott kérdéseit tekintjük át. A magyar nyelvű médiában ilyen formában eddig nem készült összefoglaló a Project Blue Book klasszikus eseteiről – így ez a munka tisztelgés a korszak kutatói előtt.

 

1. Washington D.C., 1952 – UFO-láz a fővárosban

1952 júliusának két egymást követő hétvégéjén a washingtoni radarok több, gyorsan mozgó objektumot észleltek, miközben pilóták és földi megfigyelők fényes, cikázó fényeket láttak az égen. A közvélemény pánikba esett, a Pentagon pedig példátlan sajtótájékoztatót hívott össze, hogy megnyugtassa az országot.

A légierő magyarázata a légköri hőinverzióra – vagyis a meleg és hideg légrétegek találkozására – épült, amely torzíthatja a radarjeleket, hamis visszhangokat keltve. A CIA által később felállított Robertson-bizottság megerősítette, hogy nem találtak nemzetbiztonsági kockázatot, és a jelenségek többsége feltehetően természetes eredetű volt. A kritikusok ugyanakkor rámutattak, hogy több esetben a radarjelek és a vizuális észlelések egybeestek, amit nehéz pusztán műszerhibával magyarázni. Az ügy végül a „megmagyarázható, de nem teljesen bizonyított” kategóriába került.

Eredeti fotó1952-ből a Washington feletti UFO-król

2. Lubbock, Texas, 1951 – A texasi fényraj

1951 augusztusában három texasi professzor figyelt fel az éjszakai égbolton feltűnő, V alakban repülő fényekre. A jelenség több alkalommal is megismétlődött, és egy egyetemi hallgató, Carl Hart Jr. fényképeket is készített róla.

A Project Blue Book vezetője, Edward J. Ruppelt személyesen utazott Lubbockba, hogy kivizsgálja az esetet. A felvételekről kiderült, hogy nem hamisítványok, ám a katonai elemzők úgy vélték, a fények akár a városi lámpák fényét visszaverő vízimadárraj is lehetett. A tanúk ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a fények túl gyorsan, szabályos alakzatban és hangtalanul mozogtak ahhoz, hogy madarak legyenek.

A történet tanulsága már akkor világos volt: a bizonyíték hiánya nem azonos a cáfolat bizonyítékával. A Blue Book nem talált meggyőző nyomot ismeretlen eredetű járműre, de azt sem zárták ki teljesen, hogy azon az éjszakán valóban valami rendkívüli történt.

Eredeti kép a lubblocki fényrajról

3. Great Falls, Montana, 1950 – A Mariana-felvétel titka

Nick Mariana, egy montanai baseballcsapat menedzsere 16 milliméteres filmre rögzített két fényes, korongszerű objektumot, amelyeket néhány másodpercig lehetett látni a város felett. A légierő eleinte azzal magyarázta a jelenséget, hogy a fények vadászrepülők naptükröződései lehettek, de a felvételt később mégis az „ismeretlen” kategóriába sorolták.

A későbbi, független Condon-jelentés (University of Colorado, 1968) fotometriai elemzése megállapította, hogy a film nem manipulált, ugyanakkor a fények mozgása és fényességváltozása beleillett a korabeli repülőgépek lehetséges útvonalába. A tudományos értékelés így a klasszikus középutas eredményhez jutott: nem kizárt, de nem bizonyított. A felvétel vagy egy ritka, ám természetes optikai jelenséget mutat, vagy olyasmit, amit az akkori mérési adatok hiánya miatt egyszerűen nem lehetett egyértelműen megmagyarázni.

Illusztráció

4. Tremonton, Utah, 1952 – A tengerésztiszt filmje

Egy tengerésztiszt a feleségével és két gyermekével együtt Kodachrome színes filmen rögzített több tucat apró, fehéres fényfoltot, amelyek laza formációban haladtak át az égbolton.

A felvételt a haditengerészet és a CIA által létrehozott Robertson-bizottság is megvizsgálta. Felmerült, hogy madarakról vagy meteorológiai ballonokról lehet szó, ám egyik feltételezés sem illeszkedett tökéletesen a megfigyelt mozgásmintára és fényviszonyokra.

A későbbi, 1968-as Condon-jelentés fotogrammetriai elemzése sem tudott végleges magyarázatot adni, viszont egyértelműen kizárta a film hamisításának lehetőségét. A Tremonton-felvétel így a „klasszikus ismeretlen” esetek egyik iskolapéldája maradt – tudományosan értékes, ám mindmáig megoldatlan.

Illusztráció

5. Mississippi–Louisiana légtere, 1957 – Az RB-47H-incidens

1957. július 17-én egy RB-47H típusú elektronikus felderítő repülőgép személyzete több fedélzeti műszeren és vizuálisan is észlelt egy ismeretlen objektumot, amely több száz kilométeren keresztül „velük tartott”. Az eset azért vált kiemelkedővé, mert egyszerre történt elektronikai – radar- és frekvenciaérzékelésen alapuló –, valamint vizuális megfigyelés, ami rendkívül ritka egybeesésnek számított.

A Project Blue Book ezen iratai csak részlegesen maradtak fenn, és nem tartalmaznak végleges magyarázatot. A későbbi műszaki elemző, James E. McDonald szerint a több, egymástól független érzékelőn tapasztalt szinkronitás „a statisztikai véletlen valószínűtlenségével” bírt. A szkeptikus kutatók ezzel szemben úgy vélték, hogy a radaradatok torzulhattak, a jelek pedig akár rádióinterferencia következményei is lehettek. Az ügy végül „ismeretlenként” zárult, ám a Blue Book történetében ez számított az egyik első, valóban többszenzoros megfigyelésnek. Az eset rávilágított arra, mennyire fontos a pontos idő- és adatszinkronizálás az ilyen jellegű jelenségek értékelésében.

Illusztráció

6. Levelland, Texas, 1957 – Éjszaka leállt autók

1957 novemberének egyik viharos éjszakáján több autós is arról számolt be, hogy járművük motorja hirtelen leállt, amikor egy fényes, tojás alakú objektum repült el felettük. Amint a fény eltűnt, a motorok újra működni kezdtek.

A Project Blue Book helyszíni vizsgálata szerint a jelenség oka gömbvillám vagy koronakisülés – ritka elektromos légköri kisülés – lehetett. Csalás gyanúja nem merült fel, ám a bejelentések pontossága és időrendje több ponton eltért egymástól.

A kutatók azóta is vitatják, vajon pusztán egy elektromos légköri jelenség képes lehetett-e ennyi, egymástól független járműnél azonos hatást kiváltani. A levellandi eset ma is az egyik legjobb példája annak, mennyire összetett feladat a természet és a technológia határán feltűnő jelenségek értelmezése – különösen a korabeli, korlátozott mérőeszközökkel.

Illusztráció

7. Socorro, Új-Mexikó, 1964 – A rendőr és egy titokzatos jármű

A socorrói rendőr, Lonnie Zamora egy közúti baleset helyszínelésére indult, amikor a sivatag peremén, egy vízmosásban megpillantott egy tojás alakú, fémszínű szerkezetet, mellette pedig két alacsony termetű alakot. A jármű néhány pillanattal később lángsugárral felemelkedett, majd eltűnt az égbolton. A helyszínen égésnyomokat és négy talpszerű benyomódást rögzítettek.

A Project Blue Book tudományos tanácsadója, J. Allen Hynek személyesen vizsgálta meg az esetet: a sugárzásmérések és a talajminták nem mutattak semmilyen rendellenességet. Az ügyet a Blue Book végül „ismeretlenként” zárta le. A későbbi magyarázatok között felmerült egy White Sands-rakétateszt és egy egyetemi diáktréfa lehetősége is, ám egyik sem bizonyult megalapozottnak.

Zamora ugyan hírnévre tett szert, ám sokan kételkedtek benne – ő viszont haláláig kitartott beszámolója mellett. A socorrói eset ma is az egyik legjobban dokumentált „közeli találkozás” (close encounter – közvetlen megfigyelés) az USAF archívumában.

Illusztráció

8. Kecksburg, Pennsylvania, 1965 – A „makk alakú tárgy” legendája

1965 decemberében egy tűzgömb szelte át az Egyesült Államok keleti égboltját. A pennsylvaniai lakosok rezgést, hangrobbanást és füstöt érzékeltek, néhány szemtanú pedig arról számolt be, hogy az erdőben egy „makk” vagy „csengő” alakú tárgy zuhant le. Röviddel ezután katonai járművek érkeztek a helyszínre, és a helyiek szerint valamit elszállítottak az erdőből.

A Project Blue Book hivatalos jelentése az eseményt meteoritként értékelte. A NASA később elismerte, hogy a térségben valóban vizsgáltak szovjet műholdtöredékekkel kapcsolatos lehetőségeket, ám a vonatkozó dokumentáció az 1980-as években eltűnt. 2005-ben újságírók a FOIA-perben (Freedom of Information Act, az információs szabadságról szóló amerikai törvény) kötelezték a NASA-t az iratok felkutatására, ám a vizsgálat mindmáig nem hozott döntő eredményt. A kecksburgi „makk” így félig mítosz, félig történelmi rejtély maradt – a bizonyíték nélküli kollektív emlékezet egyik klasszikus példája.

Illusztráció

9. Ohio–Pennsylvania, 1966 – Az éjszakai üldözés

Hajnalban két rendőr, Dale Spaur és Barney Neff egy kupola alakú, fényes tárgyat vett észre az égen, amelyet mintegy 130 kilométeren keresztül követtek szolgálati autójukkal. A rádióforgalomba más járőrök is bekapcsolódtak, és több államból érkeztek egymással összhangban álló észlelések.

A Project Blue Book vizsgálata arra a következtetésre jutott, hogy a látott fényforrás valószínűleg a Vénusz bolygó és egy átvonuló repülőgép együttes hatásaként létrejövő optikai illúzió lehetett. J. Allen Hynek – aki ekkor már a projekt tudományos tanácsadójaként dolgozott – nem értett egyet ezzel az értelmezéssel: szerinte a részletes mozgásleírás és a több, egymástól független szemtanú beszámolója nem egyeztethető össze egy fix égi objektummal. A vita a nyilvánosság elé is kikerült, és az eset végül jelentős szerepet játszott abban, hogy Hynek fokozatosan eltávolodjon a légierő hivatalos álláspontjától. Az incidens így nemcsak rejtélyes történet, hanem egyben fordulópont is a Blue Book tudományos hitelességéről szóló belső vitákban.

Illusztráció

10. Minot légibázis, Észak-Dakota, 1968 – Rejtéjes jelek a radaron

1968 októberében egy B–52 típusú bombázó személyzete és a RAPCON radarirányító központ egy időben észlelt egy ismeretlen repülő objektumot a Minot légibázis közelében. A személyzet vizuálisan is megfigyelte a fényes tárgyat, miközben rövid ideig rádiózavarokat tapasztaltak. A radaradatokat filmre rögzítették, és a Project Blue Book részletes jegyzőkönyvet készített az esetről. A végső jelentés azonban nem adott egységes magyarázatot.

A vizsgálók több lehetséges okot mérlegeltek – csillagászati jelenséget, műholdat vagy másik repülőgépet –, de egyik sem illeszkedett maradéktalanul minden megfigyelt adatra. A Minot-incidens a Blue Book történetének utolsó nagy rejtélye lett. A dokumentumok ma is kutathatók, és több független elemzés szerint ez az eset tekinthető a korszak egyik legösszetettebb, többcsatornás (vizuális–radar–rádió) megfigyelésének.

Illusztráció

A tíz eset közös tanulságai

Bár ezek a történetek időben és részleteikben különböznek, három alapvető tanulság mégis egyértelműen kirajzolódik belőlük.

Kulcskérdés az adatok minősége és kalibráltsága. A legtöbb „ismeretlenként” nyilvántartott esetben a rendelkezésre álló bizonyítékok – filmfelvételek, radaradatok, tanúvallomások – hiányosak vagy nem megfelelően kalibráltak. Egyetlen érzékelő által rögzített anomália önmagában soha nem tekinthető elegendő bizonyítéknak.

A több szenzor sem jelent automatikus bizonyosságot. Az olyan esetek, mint az RB-47H vagy a Minot-incidens, megmutatták, hogy még a radar–vizuális–rádió egyezések is félrevezetők lehetnek, ha a mérések időpontjai, szögadatai vagy helymeghatározásai nem pontosak. A Blue Book szakértői már akkor hangsúlyozták a többforrásos, időben szinkronizált adatelemzés fontosságát – ez a szemlélet ma is a modern UAP-kutatás egyik alappillére.

Az „ismeretlen” nem azonos az „idegennel.” Az USAF 1969-es lezáró közleménye világosan fogalmazott: nem áll rendelkezésre bizonyíték sem idegen technológiára, sem földönkívüli eredetre. Az „ismeretlen” kategória pusztán azt jelzi, hogy az adott adathalmaz nem elégséges a végleges azonosításhoz – nem pedig azt, hogy a jelenség természetfeletti eredetű volna.

 

A Blue Book öröksége

A Project Blue Book 1969. december 17-én hivatalosan lezárult. Az Amerikai Légierő ekkor a következő közleményt adta ki: „Egyetlen vizsgált eset sem utal nemzetbiztonsági fenyegetésre, és nincs tudományos bizonyíték idegen technológiára.”

Ennek ellenére a program öröksége ma is tovább él. A tudományos adatgyűjtés fontossága, a társadalmi stigma lebontása, valamint az átlátható jelentési és értékelési rendszer gondolata később visszaköszönt a NASA és az AARO (All-domain Anomaly Resolution Office – az amerikai védelmi minisztérium irodája) jelenlegi UAP-kezdeményezéseiben. A Blue Book tehát nem pusztán egy lezárt korszak aktája, hanem a modern UAP-kutatás születésének jegyzőkönyve.

A program örökre rögzítette azt a felismerést, hogy a megfigyelés és az értelmezés között gyakran ott tátong a bizonytalanság szakadéka – és hogy a tudomány feladata nem a szenzáció, hanem a kérdésfeltevés módszeres formába öntése.

A tíz legrejtélyesebb eset nem csupán legendák gyűjteménye, hanem egy korszak tükre: a hidegháború árnyékában tett kísérlet arra, hogy a tudomány rendet teremtsen az ismeretlen égbolt titkai között.

Perlaki Zsuzsanna Éva

Az illusztrációk Perlaki Zsuzsanna Éva koncepciója és irányítása alapján készültek a ChatGPT (GPT-5, OpenAI) közreműködésével.

© 2025 Perlaki Zsuzsanna Éva. Minden jog fenntartva. A képek a „A Project Blue Book legrejtélyesebb ügyei - tudomány, tanúk és kérdőjelek” kizárólagos vizuális anyagai; engedély nélküli felhasználásuk, másolásuk vagy terjesztésük tilos.